Elmélkedés egy papírral és egy tollal a kézben, 2006-ban, egy szakmunkás szóbeli vizsga jegyzőjeként, a visszafogott zűrzavarban… azaz: így csinálja BS…

Kép forrása: http://www.krsnah.com/wp-content/uploads/2008/05/god-1.jpg

Jelen írás 3 évig hányódott azon papírjaim között, amiket a mai napi nem válogattam még ki. Az írás jellege és tartalma, megfogalmazás-módja talán jól demonstrálja első feleségemnek („Manó”-nak) azt a kb. majd 20 évvel ezelőtti, rólam tett kijelentését, miszerint: „Soha nem tudni, mi jár a fejében.”

Az írás befejezetlen maradt, mivel valami egyéb feladatot kaptam a vizsgához kapcsolódóan. Egyelőre itt sem fejezem be. A közreadása pusztán a fentiek demonstrálása.

*** *** ***

Az isten-fogalom az abszolút fogalmi kategóriák közé sorolható, vagyis azok közé, amiket egy adott körben bizonyos tulajdonságok szempontjából a tetőpontot jelölik. Amikor Istent „személyesnek” képzeljük el, akkor tkp. projekciót végzünk, vagyis a személyként elképzelt, elgondolt isten valójában a saját személyünk abszolutizált tulajdonságokkal való kivetülése. Ha úgy vesszük, akkor az ösztön-én abszolút nárcizmusának a felettes-énre vetített önigazolása.

Óriási különbség van azonban a felvilágosodás, és minden ateizmuson alapuló szellemi áramlat megjelenése előtti, és a valóság, továbbá az emberi természet megismerhetőségének tömeges hozzáférhetősége utáni időszak isten-képzete között, pontosabban az ahhoz való ragaszkodás alapja között. A rendszerezett ateizmust megelőzően tkp. ismeretelméleti alapon az emberi nem, önmaga idealisztikus kivetülésének „esett áldozatul”, vagyis nem is lett volna lehetősége a hozzáférhető ismeretek hiányában olyan konzisztens világképet kialakítani, amiben nem szükséges egy természetfeletti hatalom „feltételezése”, azaz a „természetfeletti természet” tény-ítélete.

A „természetfeletti” persze úgy értendő, hogy „az emberi akarat megvalósíthatóságát akadályozó, a tervezett cselekvést meghiúsító erők”, vagyis egyfajta „emberfeletti”, mivel csupa olyan hatást tulajdonítanak neki, ami egyrészt az emberi lehetőségek felett áll (pl. időjárási és geológiai jelenségek befolyásolása, előidézése, stb.), másrészt azzal kapcsolatosak, ami logikailag értelmezhető és megérthető, ugyanakkor az ember érdekeit sérti, tehát érzelmileg negatívan hat – mivel a negatívumokat tulajdonítjuk elsősorban külső hatásoknak (merthogy senki nem akar magának rosszat és kellemetlent; de ez még nem előfeltételezi, hogy ami által jót akarunk magunknak, annak valóban jó hatásai is lesznek), ha pedig „jó” történik, az általában egybeesik az előzetes elvárásoknak, így érzelmileg nem jelentenek az elvárásokhoz képest kontrasztot; a jó dolgok általában nem ösztönzik az embert a történtek felülvizsgálatára.

Drasztikusan leegyszerűsítve: a jó (az egyén szempontjából kedvező) természetes, a rossz (az egyén szempontjából nem kedvező)  nem természetes.

Az isten-fogalomhoz való ragaszkodás különféle fajtákra osztható: pl. kora gyermekkorban bevésett fogalomként, ami még akkor is fennmaradhat, ha az illető már „felvilágosult” és konkrét szituációkban nem az istenképhez fordul, hanem az adott szituáció követelményeihez. Ez a típus csak világnézeti kérdésekben ragaszkodik az istenképhez, egyébként nem. Gyakorlatilag a kisgyermekkori istenhívővé nevelés célja is az, hogy a gyermeki „tabula rasa”-ra írja a céljait, így azok letörölhetetlenül, önkéntelenül is állandóan felmerülnek. Ez mintát jelent a környezet számára, ami megerősítheti a szemlélőket is. Emiatt tulajdonítanak sokan nagy jelentőséget, ha felvilágosult hivatással rendelkező személyek, pl. tudósok az istenbe vetett hitükről beszélnek.

Ez a típus az egyéni ismeretelméleti készségek kultur-evolúciós átörökítésének eredménye: a felnövekvő gyermek a szülei és a mintát adó személyek világnézetét igyekeznek elsajátítani

Egy másik típus önként választja az isten-képet. Náluk nem ismeretjellegű bevésődésről van szó, hanem magának az ismeretelméleti módszerek valóságtorzító jellegű formálódásának eredményéről – vagyis egy olyan fejlődési jellegről, ami óhatatlan „nem zárja ki” az isten-képet, és így adandó alkalommal törvényszerűen afelé is fordulni fog. Ha nem az istenképhez fordul, akkor valami egyéb más területen fog „otthonosan mozogni” – lásd az ezoterikának nevezett áltudomány-területek széles spektrumát. Sokszor látszólag ellentét is felmerülhet ezen területek között, de éppen lényegük a közös abban, hogy abszolutizálnak bizonyos világnézeti elemeket, amelyeket azután teista jelleggel kezdenek kezelni, vagyis dogmatikusan, felülvizsgálat nélkül. Ha felül is vizsgálják az ilyen világnézetekkel kapcsolatos problémákat, mindezek többnyire ad hoc magyarázatok, amelyek adott esetre alkalmaznak, pusztán azért, hogy valamivel érveljenek. Sokakat nem az érvek értelme győz meg, hanem maga az érvelés ténye. A jelzett típus önmagát emeli egy saját maga által választott teista kép „kiválasztottja” rangjára, amivel finoman eltereli a maga teisztikus-énképéből eredő elégedettségét.

***

BRAIN STORMING, 2006

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.