Képen: A Serengeti szavanna, Kenya és Tanzánia között; a Ngorongoro Kráter, a Manyara-tó; és a Kilimandzsáró, 19 km magasságból – az ember törzsfejlődésének egyik lehetséges helyszíne.

TARTALOM:

1. „Világnézetről” és „vitáról” röviden

2. Világnézetek teista, ateista megközelítéséről

3. Világnézeti viták - ma

4. Világnézeti „meggyőzés-kényszer”, mint antropológiai sajátosság

5. A világnézeti viták eredménye, haszna

6. Világnézeti viták kikerülhetetlenségéről

7. Kinek van a világnézeti vitákban „könnyebb dolga”?

8. Jegyzetek, források, megjegyzések, kiegészítések

 *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

1. Világnézetről és vitáról röviden

Mindenekelőtt fontos megjegyeznem, hogy a cikk nem magáról a világnézet(1), vagy a vita(2) fogalmáról szól.

Bevezetőleg azonban szükség lehet némi rövid fogalomértelmezésre:

„Világnézetnek nevezzük a világ legáltalánosabb, legátfogóbb értelmezését. Ez állhat objektív tudományos ismeretből, annak különböző értelmezéséből, a tudománnyal ellenkező nézetekből, és állhat egyáltalán nem objektív, azaz szubjektív véleményekből, életszemléletből, értékrendből. Világnézetnek nevezhető tehát a tudományok átfogó rendszere önmagában, vagy egy bizonyos értelmezésben, egy politikai ideológia, egy filozófiai iskola nézetei, és egy hitrendszer, vallás is, vagy ezeknek keveréke. Az értékrendet bizonyos esetben a világnézetbe bele veszik, bizonyos esetben nem.”(Wikipédia)

Szó-etimológiailag a világnézet kifejezés 2-részből áll: „világ” és „nézet”. A világ itt akár az érzékelt valóságot is jelentheti, a nézet pedig arra a módra utal, ahogyan tekintünk rá, amilyen szemmel nézzük, vagyis tkp annak értelmezését, amit a világból felfogunk („Hiszem, ha látom.”, stb). A valóság tkp mindenki esetében gyakorlatilag ugyanaz, az egyes emberek között a nézetük között van különbség – ezt világítja meg rendkívül szellemesen egy indiai mese(1.2.), mely tartalma röviden: „Négy vak ember szerette volna megtudni, milyen az elefánt. Megszervezték, hogy testközelben ismerhessék meg a nagy állatot. Az egyik megfogta a farkát, és felkiáltott: Hiszen az elefánt nem is olyan nagy, kicsi, vékony, mozgékony. A második az ormányát tapogatta végig. Az elefánt egy erős, izmos cső - állapította meg. A harmadik az agyarát fogta meg, így a véleménye szerint az elefánt egy komoly kardszerű hegyes, éles kemény dolog. A negyedik a lábait ölelte át. Szerinte az elefánt olyan, mint egy nagy, masszív oszlop. Később sokáig vitatkoztak azon, milyen is az elefánt. Kinek volt igaza? Senkinek és mindenkinek. Csak az elefánt lényege veszett el.”

A világnézet, ezek alapján korszakfüggő is, egyénfüggő is, vagyis függ az egyéni karaktertől, temperamentumtól, tapasztalatoktól, élményektől, intelligenciától.

A vitáról röviden:

„A vita érvek ütköztetése, célja a vitapartnerétől eltérő vélemény igazolása, a partner meggyőzése. A vitának van tárgya, szerkezete, legalább két résztvevője eltérő állásponttal.

A vita, az érvelés több társadalomtudomány eszköze és témája, pl. politika, retorika, filozófia, etika, jog. A vita versengő magatartás jellemzője. A vitának vannak erkölcsi szabályai, ezt nevezzük vitakultúrának.” (Wikipédia)

***

A cikkem elsősorban a következő kérdésre kísérel meg irányadó választ adni:

Miért vannak, miért alakulnak ki, és hogyan folynak a viták ateisták és teisták, teisták és teisták között?

A teisták gyakran tesznek úgy, mintha ők csak az ateistákkal állnának vitában, ezzel azt a látszatot keltve, mintha pusztán kétoldalú lenne az emberiség: az ő vallásuk képviselői és az ateisták.

Az alapkérdés másként, általánosabban is feltehető: „Miért van szüksége az embernek arra, hogy a világnézeti állásfoglalását úgymond megvédje, érveljen mellette, stb.?”

*****

2. Világnézetek teista, ateista megközelítéséről

A hitvédők, hitterjesztők elsősorban érzelmi oldalról közelítik meg a vitákat, vagyis érzelmi alapon érvelnek, valószínűleg amiatt, mert az ún. megtérésükre  is valószínűleg érzelmileg erősen színezett, indulatos okok vezettek – hacsak a vallásosság kialakulása nem „belenevelődési” alapon történt. Mindez endokrin-alapon is értelmezhető – a temporális-szekvenciális transzformációt(3)(BS) létrehozó hatások azt jelentik, hogy adott észlelési struktúra(4)(BS) visszacsatolása adott biokémiai állapotokhoz köthető, melynek fenntartása (pl. kognitív disszonancia(5) esetén) igényli ugyanezt a biokémiai hatást. Vagyis amennyiben nem kora gyermekkortól való belenevelődésről van szó, hanem felnőttkori „megtérésről”, akkor mindez vagy 1. szélsőségesebb, rövid ideig tartó, intenzív, vagy 2. tartósan fennálló, az észlelési struktúrát az átlagosnál jobban befolyásoló endokrin viszonyoknak köszönhető /a nem vallásos embereknél is, mindenkinél kialakulnak, vannak ilyen „hitek”/, így fenntartásuk is hasonlóan vagy 1. „szélsőséges”, tehát intenzív, vagy 2. tartósan a társadalmi normától eltérően magasabb fokú befolyást kíván, különösen, ha kívülről nemhogy megerősítést nem kap, hanem cáfolatok érik.

Az ateisták manapság valószínűleg pszichikai szempontból úgy reagálnak a teisták érveléseire, mint a korábbi civilizációkban a születésüktől fogva adott kultúra vallását-világnézetét felvett emberek, akiket váratlanul ér egy tudósoktól, kutatóktól származó olyan bejelentés, ami ellentétes a világnézetükkel. Tévedés ne essék – az érzésről, a hangulatról, a lélektani reakcióról beszélek, vagyis külsődleges tényezőkről, pontosabban: nem tartalmiakról! Mert észre kell vennünk – egy teista-ateista vita folyamán a felek ugyanolyan indulatosak, feszültek lehetnek, mivel ez nem tartalmi tényezőkön, hanem a tartalmi tényezőkhöz való érzelmi viszonyuláson múlik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberek nagyjából ugyanúgy élik át a stresszt, a haragot, a feszültséget, függetlenül attól, hogy részükről a felháborodás jogos-e, vagy sem.

A külső szemlélőket ez vezetheti félre = általában csak a konfliktust látják és hallják ki a vitából, ami néha azt az illúziót keltheti, hogy egyik félnek sincs igaza, vagyis mindkét fél téved. Ez azonban csak a látszat!

Újra feltéve a kérdést, miszerint: Miért fontos az emberek számára, hogy a világnézetüket adott szituációban megvédjék, érveljenek mellette, ellenérveket hozzanak a vitapartner állításaira, érveire, stb.? – láthatjuk, hogy a válasz ugyan nem azt fogja eldönteni, hogy melyik félnek (pl. teista-ateista vitában) van igaza, hanem hogy miféle indíttatásból alakulnak ki közöttük, a néha eléggé szenvedélybe, dühös indulatokba is átcsapó viták!

*****

3. Világnézeti viták - ma

Azt hihetnénk, hogy ma már a világnézeti vitákra másabb szemmel néznek, ami abból a szempontból igaz, hogy a tudományos módszeresség ma már szerves(ebb) része a közgondolkodásnak (, mint korábban bármikor) – legalábbis hallgatólagosan mindenki annak tartja – és ez az intellektuális érvelést előtérbe helyezve sok vitázóval előbb végiggondoltatja a maga érveit, stb., ezzel is csillapítva az indulatokat, indulatosan pedig nem úgy érvel az ember, mint higgadtan. Sok teista-ateista vitát pl. az alapján akarnak eldönteni, hogy valószínűleg annak van „kevésbé” igaza, aki keményebb hangot üt meg, aki durva szavakat használ, aki indulatosabb – vagyis az erőteljes érzelmi érvelés mára már teljesen hitelét vesztette, igaz csak intellektuális körökben. Az ún. „utcai érvelésben”, vagy hétköznapi életben gyakorta ez az „ököljog” az (fenyegető testtartás felvétele, nagyobb hangerő, agresszív gesztikuláció, az erőfölényre-fenyegetésre alapuló érvek alkalmazása, stb.), amivel inkább érvényt szereznek. /Ami szociobiológiailag érthető és logikus is: a nagyobb, a fennmaradásért közösen tevékenykedő közösségben az önérvényesítő magatartás a célravezető!/

A világnézeti viták mára mintha feloldódtak volna az ún. valóságértelmezési vitákban, ami persze nem kevesebb jelentőséggel bír – a tudományos paradigmák, politikai, filozófiai viták tkp. átemelték ezeket a „hétköznapi gyakorlatba”, és ma már egyértelműnek tartjuk, hogy komoly megélhetési következményeik lehetnek. Természetesen a korábbi civilizációkban a különböző világnézetek időnként egyes népek leigázásához vagy éppenséggel kiirtásához vezetett – így a világnézeti kérdések ott inkább (szó szerint) életbevágóak voltak, de mivel alig volt, vagy egyáltalán nem létezett olyan semleges és kellő erejű „társadalmi intézmény”, mint a tudomány, vagy a tudóstársadalom, így a világnézeti kérdések hatalmi úton, az erőfölény eleve alapján döntődtek el.

Tehát, látszólag más a helyzet ma. Mégis, civilizálódás és tudományos-technikai haladás ide vagy oda … a világnézeti viták folyamatosan jelen vannak. Még a keresztény világot sem kerülik el a mai napig, holott korábbi évezredes hatalmi politikájából visszavonulva inkább már csak látványos vegetációt tart fenn, mint tekintélyes befolyásoló erőt. És mégis, újra és újra viták alakulnak ki feléjük az ateisták részéről, sokszor úgy, hogy nem ismerik a felvilágosodáskorabeli nagy valláskritikai műveket (Feuerbach, Holbach, stb.), vagy az azóta íródottakat. Miért van ez így? Valami mindig visszatérő, vagy állandóan jelenlévő, csak intenzitásában változó, szellemi szinten létező, a társadalom által „kiváltott” jelenség ez, vagy eleve létezik a hajlam az emberben, mintegy antropológiai sajátosság gyanánt? Ami ennél fogva kikerülhetetlen, és nem harcolni kellene ellene, hanem megtanulni élni vele, szabályozni, irányítani, stb. Sokan vannak, akik az emberben eleve benne lévő „vallásra való hajlam”-ra hivatkoznak, amit „egészséges, normális, kiegyensúlyozott vallásossággal” lehet kielégíteni, és ha nem ezt tesszük, akkor ez sok tekintetben egzisztenciális, mentálhigiénés, szellemi zsákutcákhoz vezet, ami a humánumot csak zülleszti – ezen érvelésekben persze mindig jelen van az a momentum, hogy a „veleszületett vallásosság” mellett érvelők többnyire a saját vallásosságukat jelölik meg az említett „egészséges, normális vallásosság” irányzataként.

Vagyis ismét visszatértünk az alapkérdéshez: „Miért van szüksége az embernek arra, hogy a világnézeti állásfoglalását úgymond megvédje, érveljen mellette, stb.?”

*****

4. Világnézeti „meggyőzés-kényszer”, mint antropológiai sajátosság

Miért akarja az egyik ember a másikat a maga világnézetére rávenni, rábeszélni, elfogadtatni?

Ez alapjában véve nagyon is humánus vonás.

A világnézet a hagyomány és szokásrendszer egyik magyarázóelve (módszere), e kettő pedig, a kultúrával együtt, a közösség hosszú távú jólétének, biztonságának és túlélésének záloga. A kulcs az evolúciós pszichológiába(6) is beilleszthető fogalom: a Kiscsoportkényszer. (A szociálpszichológiában „vakcsoportképzésnek”(7) nevezik.)

Elődeink túlélésének egyik ige fontos tényezője az volt, hogy az adott élőhelyhez való alkalmazkodás ismeretrendszerét át tudta/tudja adni az utódainak, vagy a közössége „más tájról érkezett” tagjának (a törzsi vándorlások, „beházasodások”, stb. révén; ez aránylag hamar elkezdődött a modern ember kifejlődésének folyamatában) át tudják adni ezt a lokálisan nagy fontosságú tudást. A beszéd kialakulásával, vagy egyre hatékonyabbá válásával mindez erősödött, mivel a verbalitás a tanulékony Homo Sapiens számára néha már elegendő információt tudott nyújtani egy teljesen újszerű tapasztalatról, új helyzetek kezelésének módjáról, aktuális helyzetekről való tájékozódásról. Így a közösségtől rendszeresen eltávolodó tagoknak egyben szokássá is válhatott, hogy a közösségi kötelékek felidézése, megerősítése, a társas szükségletek felgyülemlett hiányállapotát enyhítse, és persze az újszerű, vagy aktuális tapasztalatokat ezzel meg is osszák a közösség többi tagjával rögtön a közösségbe való visszatérésük után.

A közösségi szintű vándorlás, és rendszeresen új élőhelyen való ideiglenes letelepedés mindezt még tovább mélyítette: egy új élőhelyen, ismeretlen környezetben az idegen „gyermekké válik” a tapasztalatlansága által – gyerekmód kell megtanulnia, a tapasztaltabbra hallgatva, szavának hitelt adva abban, hogy milyen módon kell a túlélés, a jóléte, a közösség egyensúlya érdekében cselekednie, viselkednie, stb.

Mivel az embernek, fejlődése során a szociális, közösségi, kommunikációs képességei, kiscsoportszinten fejlődtek ki, így ezek néha automatikusan „beindultak/beindulnak”: észlelési struktúrájába került, a környezetéből kiemelkedett, vele kommunikációs kapcsolatba került ember felé – ha és amennyiben, ő maga mögött tudhatja egy csoport támogatását és az „új tag” lehetséges, vagy konkrét csoporttagként jelenik meg előtte – szinte automatikusan beindul egy „világnézeti oktatóprogram”, akár azt is mondhatnánk, hogy „kényszeresen”.

Az eredeti funkciója a túlélés biztosítása, segítése volt, mára a jelentése azonban már kifordult önmagából: a tömegtársadalomban az egykori kiscsoportképzési kényszer inkább a szélsőségek felé sodorja az embert, és bajosan lehet „jó szociális stratégiát” követni vele. Mivel azonban a csoportképzési hajlamunk gyakorlatilag automatikusan „kényszeres”, így pragmatikusan talán abba az irányba érdemes elmenni, ami ennek túlszaladása ellen hat: inkább a saját csoport erős szelektálására kell koncentrálni, mintsem lelkes „keblemre az egész világot” beállítódásra.

*****

5. A világnézeti viták eredménye, haszna

A világnézeti vitákban az érvek olyanokra hatnak elsősorban, akik nem vesznek részt a vitában, annak csak tanúi.

A világnézeti vita eredményét nem lehet lemérni a vitázó felek relatív nézetváltozásán, mivel ha ez bekövetkezne, ha már az elején esély lenne erre, akkor már nem mennének bele a vitába. – A  világnézeti vita a saját valóságértelmezést védi, így a vitázó felek ebből általában nem hajlandók engedni.

Felvethető, hogy a nagyobb érzelmi energiát befektető az, aki gerjeszti a vitát – vagy azért, mert (1) meggyőzni akar, vagy azért, mert (2) közönyösek vele szemben, vagy azért (3!), mert a világnézetből következő következtetéseit nem tudja akadálytalanul végigvinni… és ez mindkét félre igaz!

A kezdeményező fél ezek alapján azt akarja, hogy meggyőzni akarják, amit ő majd elhárít (= a meggyőzhetetlenség erejének illúziója), vagy pedig bármilyen akciójának megkérdőjelezését egyben világnézeti vitalapnak tartja: pl. „Ha vitatod azt, hogy ezt és ezt megteszem, vagy hogy értelmes dolog megtennem, akkor egész gondolkodásmódom vitatod, megkérdőjelezed, így engem magam kérdőjelezel meg!”. Ez jellemző tünete az erősen egoteista jelleggel működő pszichikumnak, melynek egyik alapeszméje: „addig létezik a világ és csakis olyan formában, ameddig észlelem, térben és időben is – ha az általam észlelt világról kimutatják, (vagy erre akár csak kísérletet is tesznek) hogy nem olyan, amilyennek én észlelem, akkor az észleletem minőségének cáfolatával (dominó-, vagy kidurranó lufi-effektus-szerűen) létemet cáfolják”.

Haszna tehát valójában annak van, aki tanúja egy ilyen vitának – mivel érzelmileg nincs elkötelezve, így józanabbul mérlegelheti az ütköztetett álláspontok értékét, az érvek súlyát, relevanciáját. Ebből a szempontból a leghasznosabb az, ha a különféle világnézeti irányzatok vitáit tanulmányozzuk. A valláskritika irodalom évszázadok alatt felgyülemlett tapasztalatainak megismerése, tanulmányozása pl. kétségtelenül bír egy ilyen járulékos haszonnal: ez a vita folyamatosan jelen van, így a két oldal érvelési módjait megismerve kiegyensúlyozott, józan álláspont alakítható ki.

Sokan vetik egyes ateisták szemére, hogy úgy kritizálják a vallásosságot, hogy semmit sem tudnak róla. Amennyiben az ateizmust nem puszta istenképben való hit nélküli világképnek tekintjük, hanem a teizmussal szembeforduló, a vallásos világképet megkérdőjelező, annak ellentmondásosságát kimutató szellemi irányzatot, törekvést (lévén kritikáról, kritizálásról van szó) ez teljesen helytelen szemlélet, mivel az ateizmus - mint kritikát gyakorló - ebben az értelemben már más szempontból is megvizsgálta azt, amit a vallásosság az istenképpel ki akar fejezni, igazolni vagy magyarázni akar, stb.. A szembehelyezkedés így már továbbgondolást, megvizsgálást jelent, ami szellemi értelemben magasabb rendű, mint a puszta hit, ami az elfogadásnál „megáll”, és az elfogadott fogalomkörökkel operál tovább, és azokra igyekszik visszavezetni, amit csak képes; a kritika azonban éppen a miatt kritika, mert igyekszik feloldani a „mesterségesen alkotott” fogalomkörök zártságát. A teizmust merevsége egy antropológiai értelemben vett kiscsoport szintjén remekül működhet (ezt bizonyítják a szekták látványosan összetartó közösségei is), a számtalan kiscsoportot magába foglaló társadalomi egységek környezetében azonban jóval nagyobb és ésszerűbb nyitottság szükséges, mint amit a vallásos lelkület feltételez.

A fogalmi körök érvényességével kapcsolatos, és az implicit tartalmakat feltáró vitákkal való szembesülés esetenként konkrét tartalmi ismeretek nélkül is fejleszti az ember gondolkodó és a világ dolgai között való eligazodási képességét. Ha úgy vesszük: magának a bölcsességnek sem tulajdonítanak általában konkrét tartalmi ismereteket, hanem csak egyfajta felfogást, amely nem sieti el a döntéshozatalt – mindezt a vitákkal, érvelési sorok és álláspontok ütközésével való szembesülés nyomán is meg lehet szerezni. Vagyis a bölcsnek nem kell félrevonulnia, sőt – emberek között kell lennie, de elsősorban, vagy sokkal inkább viták szem- és fültanújaként, és nem résztvevőjeként!

*****

6. Világnézeti viták kikerülhetetlenségéről

A világnézeti viták, az előzőekben leírtak miatt is minden bizonnyal kikerülhetetlenek, mert:

1. Egyik hatékony semlegesítési módszerük az lehet, ha valaki erőteljesen azonosul világnézetével, értékrendjével, és vitás helyzetben egyrészt azt nem hagyja megkérdőjelezni, másrészt mások világnézetét sem kérdőjelezi meg. – Ezzel azonban a teisztikus gondolkodásmód hibájába esik, mert ezzel önmaga előtt idealizálta a saját világnézetét, értékrendjét, amihez ha mereven ragaszkodik, akkor nem lesz más, mint papagáj, aki ugyanazt szajkózza, még akkor is, amikor másoktól értékes meglátásokat szerezhetne.

2. Mások türelmes meghallgatása, és a vitától való tartózkodás a „Hallgatás = Beleegyezés” illúzióját keltheti a másikban, de még a kívülálló hallgatóban is, mivel előbbi heurisztika visszafelé is működik: „amit nem kérdőjelezek meg, azt elfogadom”.

3. Magunkkal egyenrangúnak tekintett féllel szemben a világnézeti kérdésekben mutatkozó különbségek alapján kialakuló vita egyfajta modern, Homo Sapiens-i megfelelője lehet a ragadozó, vagy kisebb közösségben élő emlősök közötti rangsort kivívó vetélkedésnek, küzdelemnek. Minthogy ez a viselkedés a tartósan közösségben élő összes emlősfajra jellemző (alapvetően a táplálékszerzés közösségi módja utáni osztozkodás, és a nőstényekért való harc a párzási időszakban), így feltehetően mi, emberek sem vagyunk kivételek, attól függetlenül, hogy mi számos szublimálási, szimbolikus módot alakítottunk ki erre – feltűnő módon éppen a VITA az, ami talán a leggyakrabban előfordul, valószínűleg a fizikai erőszak saját közösségen belőli erős gátoltsága miatt – mindez ismételten arra utal, hogy a biokémiai hatások erőteljesen hathatnak az agyműködésre, és a fizikai agresszivitásért felelős hormonok a szellemi működésben is rendkívül fontosakká válhatnak, ha fizikai úton nem használódnak fel! (lásd verbális agresszió a gyalázkodás, szidalmazás formájában!)

4. A világnézeti viták elsősorban teisztikus alapon folynak, vagyis alapvető bennük a hit-jellegű abszolutizálás, általában meg nem kérdőjelezett, engedelmeskedésre hajlamosító felhangokkal. Az emberre alapvetően jellemző a kognitív fösvénység (8) táplálta túlzott empirizmus, és a minimális tapasztalaton alapuló, nagyfokú indukcióra való hajlam. Ezek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a világnézeti viták egyrészt kikerülhetetlenek, másrészt, mivel ez jellemző egész fajunkra, így furcsamód aligha lehet kérdéses, hogy fajunk sikerének egyik alapvető elemét képviselik – és így egyben szükségszerűek is!

5. A következő fejezetben bővebben is írok arról, hogy a valóságot a merevebb fogalomkörökkel rendelkező képes magabiztosabban értelmezni, mivel „intellektuálisan könnyebb dolga van” – és a kognitív fösvénységünk következtében nagy a hajlamunk a könnyebb utat választani. A teisztikus gondolkodásmód pedig ezt nyújtja – az ateista gondolkodásmód azonban éppen ellenkezőleg: vállalnia kell a majdnem állandó kételyt, és a sablonos megoldásmódok mellőzésével a szociális szituációk többségét külön-külön kénytelen értelmezni … Nem véletlen talán, hogy pl. a kereszténységet elemző-kritizáló ateisták kivétel nélkül mind szellemileg, intellektuálisan magasan képzett, művelt emberek voltak – többek között már csak azért is, mert egy vallás többszörösen absztrakt deskripciójában egyszerűsítő, és „világi módon értelmezhető”, az Occam-elvhez(***) hű mintázatokat voltak képesek felfedezni. A teizmus magabiztossága ellenében tehát az ateizmus evidenciaélmény élvezete áll szemben – mindkettő fontos élmény az ember számára, így egyfajta természetes függőséget is kialakíthat (lásd a bevezetőben említett temporális-szekvenciális transzformációt), ezzel biztosítva a világnézeti viták folyamatos létét (nem feltétlenül világnézeti, hanem a puszta valóságértelmezési vitákat is ide értve).

*****

7. Kinek van a világnézeti vitákban „könnyebb dolga”?

A lehető legegyszerűbbnek tűnő válasz itt a következő: akinek igaza van. A vita alapvető problematikája azonban világnézetek tekintetében éppen az, hogy általában már a kiinduláskor mindkét fél meg van győződve az igazáról: nem nézeteik összevetéséről, pontosításáról, hanem helyességének önmaga előtt való igazolásáról, mintegy önigazolás-kényszertől hajtott érvelésről, valóságos dominanciára törekvő összecsapásról van többnyire szó, aminek egyik fontos sajátossága az ún. „utolsó szó - mánia”: látszólag az a vita győztese, aki utoljára szólal fel a küzdőtéren; aki pontot tesz a vita végére – tegye azt bárhogyan.

Mégis megközelíthető a válasz: könnyebb dolga annak van, aki BIZTOSABB A MAGA IGAZÁBAN. Ebből már következik – könnyebb dolga annak van, aki jobban hisz, érzelmileg jobban elkötelezett a meggyőződésében, és mintegy léte nélkülözhetetlen részének tekinti meggyőződését; míg nehezebb (helyesebb kifejezés ebben az esetben talán a „reménytelenebb”) dolga annak van, aki elsősorban módszeres kétellyel közelít még önmaga meggyőződéséhez is, és világnézete, világképe nem képezi hétköznapi döntéseinek szerves részét, hanem az elé kerülő szituációkat egyedileg, lokálisan szemléli – vagyis gondolkodik. Röviden: a teista-ateista vitákban a teistáknak van „könnyebb dolga”, mivel ők mindezt „gondolkodás (tkp. divergens gondolkodás) nélkül” teszik, vagy különféle érvelési módok és heurisztikák között lavírozva, egy meghatározott, behatárolható fogalomkörre képesek a vita fonalát visszavezetni, mivel az egyszerűsített gondolkodásmóddal rendszerint a hétköznapi életben is nagy rendszerességgel élnek. Aki pedig néhány egyszerű értelmezési eszközt igen sokszor, igen széles körben alkalmaz, az ezeket adott esetben rendkívüli hatékonysággal képes „levezetni”, és mindig szinte azonos végkövetkeztetésre jut – arra, hogy neki van igaza. A teistákra jellemző a türelmetlenség (és az indulatosság), és mindez abban is megmutatkozik, hogy hajlamosabbak a vallásos okoskodások egyszerű módszereit alkalmazni olyan esetekben is, amikre azok nem alkalmasak. Nem azért jellemzőbbek rájuk a hibás érvek(*) alkalmazása, mert tudatosan akarják félrevezetni a vitapartnereket, hanem azért, mert egyébként is azokat használják – vagyis ebben a felfogásban azt mondhatjuk, hogy a vallásos gondolkodás nem tudatos, hanem egy szint fölött a kétértelműséget inkább továbbra is felületes szinten tartják, a konzisztenciát inkább „erőszakosan” fenntartják. Ennek azonban az az ára, hogy bizonyos probléma megoldási módokat egyébként sem hajlandóak alkalmazni.

A teisták általában a megoldásban biztosak – sokszor még azelőtt, hogy tudnák, mi a probléma. Az ateisták a kételkedés szükségességében biztosak, és abban, hogy sok ismeretre van szükség ahhoz, hogy megbízható, igazolható, használható ismeretekre tegyünk szert, és ilyen kijelentéseket tehessünk – vagyis inkább a megoldásmódban biztosak, függetlenül attól, hogy ez az előzetesen elképzelt, kívánatos megoldásra vezet-e. A teizmus elsősorban a kívánságnak megfelelő célt akarja elérni, még akkor is ha a feltételek nem megfelelőek, és egy vitában az érvelési módot ennek megfelelően választja ki – az ateista azonban a konkrét gondolatmenetre figyel, nem pedig a célra, mivel nála nincs „célpont”, vagy teleológiai szükségszerűség érzet; ezáltal inkább tud az érvelési módra koncentrálni, annak menetére, a logikára, az érvelési hibákra, stb.. Mivel azonban a világnézeti viták szimbolikusan zajlanak, így a teisták könnyűszerrel eljuthatnak egy tetszőleges szimbolikus érvelési soron a teizmus fő eszményéhez, az istenképhez, függetlenül attól, hogy a realitásban ennek mekkora relevanciája van – a teista érvelési módban nem az érvelés érvényessége, hanem a cél elérése a cél, függetlenül annak valósággal való kapcsolatától. Az ateista ellenben a valóságban is releváns érvelést igyekszik alkalmazni még szimbolikus szinten is.

Az eredmény eléggé egyenlőtlennek tűnhet, mivel:

1. A teista rendszerint eléri a célt, a világnézetének bármely elemét visszavezeti istene létére, még akkor is, ha a valóságban nem létező utat is kell ehhez bejárnia.

2. Az ateista sikere rendszerint abban merülhet csak ki, hogy kimutathatja, hogy az út nem létezik, vagy teljesen máshová vezetne, ha azt a valóságra akarnánk vonatkoztatni - vagyis látszólag „nem ér célt”: nem győzte meg a teistát arról, hogy esetleg egy nem létező úton törekszik egy nem létező cél felé.

3. A teista, ha nem akarja, nem értelmezi az ateista elé tárt értelmezési módját – egészen addig, amíg olyan szituációba nem kerül, ahol kénytelen a merev kereteke helyett ő maga is Homo Sapiens-i örökségeként rugalmasan, és a világra nyitottan, kreatívan gondolkodni. Ez azonban már nem jut az ateista tudomására, mert a vita absztrakt szinten játszódik. Az ateisták azonban sokszor nem „veszik észre”, hogy maga az ateista szellemiség sem állandó állapot; hogy az istenkép mellőzése a gondolkodásban nem mentesíti az embert a hitre, feltételezésre, reményre támaszkodástól, sem a vágyvezérelt, vágyteljesítő, és minden olyan gondolkodási hibától, ami a teizmust aktívan alkalmazók elméjében, mint strukturált operációs rendszer működik – legfeljebb az ateistákban olyan mértékben van jelen, mint „minden más, normális emberben”.

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

8. Jegyzetek, források, megjegyzések, kiegészítések

(1)

világnézet:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Vil%C3%A1gn%C3%A9zet

 ***

(1.2.)

VAKOK ÉS AZ ELEFÁNT

(John G. Saxe verse )

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
"Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!"

Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
"Lándzsaszerű az elefánt", állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
"Értem!", kiáltja fennen ő, "Kígyó az elefánt!"

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
"Csodálatos formája van", lelkendezik, "Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!"

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
"Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező."

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
"Kötélforma az elefánt", imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

TANULSÁG

Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

Idézve - (már megszűnt) http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=7025

Boldogság - Vélemény - A VAKOK ÉS AZ ELEFÁNT  - - 2006.08.29 09:12

***

(2)

Magáról a vitáról összefoglalóan és röviden:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Vita

A vitákban elsősorban logikára szoktak hivatkozni, erről lehet olvasni a

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kateg%C3%B3ria:Logika  lapon. Ott külön figyelmet érdemel a jelen íráshoz kapcsolódóan az „Érvelési hibák” fejezet, melynek összefoglaló linkje: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kateg%C3%B3ria:%C3%89rvel%C3%A9si_hib%C3%A1k

továbbá magára a fogalomra vonatkozó link:

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89rvel%C3%A9si_hiba

***

(3)

„Temporális-szekvenciális transzformáció”(BS): olyan szekvenciális átalakulás a kognitív modulstruktúrán belül, amit hormonális hatások váltanak ki, tartanak fent, és adott esetben alakítanak át.

***

(4)

„Észlelési struktúra”(BS): az organizmusnak, a külvilágból érkező ingerek reagálást, „tudatosítást” lehetővé tevő anyagi formációja; filozófiailag fogalmazva a „tudatot körbevevő hálózat, ami peremként funkciónál a tudat és az azt körülvevő valóság között”.

***

(5)

kognitív disszonancia:

Kellemetlen pszich.-i állapot, melyet az okoz, hogy a személy ellentmondást tapasztal saját attitűd jei, hiedelmei, gondolatai v. cselekedetei között. (Pl. a gyerek játszani szeretne, mégis a szobában ül és tanul, és mivel a két tudattartalom – tanulni unalmas, én mégis tanulok – ellentmond egymásnak, ezért ~t él át.) Leon Festinger dolgozta ki a ~ elméletet. A ~t átélő személy az ellentmondás okozta feszültséget v. viselkedésének (pl. a gyerek abbahagyja a tanulást, és elmegy játszani), v. attitűdjének (tanulni nem is olyan unalmas) megváltoztatásával oldhatja fel. Mivel a már végrehajtott viselkedést utólag nem lehet megváltoztatni, de magyarázatot lehet rá találni (attitűdváltoztatás), ezért a ~ elméletet az önigazolás pszich.-ájának is szokták nevezni. ~ keltésével befolyásolhatjuk egy másik személy attitűdjeit (pl. rávesszük a tanulásra). A ~ elmélet szerint nagy jutalom adásával nem érhető el attitűdváltozás, mert a jutalom mértéke kellőképpen igazolja a cselekvést (pl. a szorgalmas tanulásért mindig pénzjutalmat adunk, így a gyerek a pénzért tanul), kis jutalom esetén viszont az erőfeszítés és az értékelés összhangjának megteremtése érdekében a személy felértékeli, amit tett (a gyerek a tanulást magát értékesnek fogja tartani). A büntetés esetében ellenben az enyhe büntetés jár nagyobb ~val, és ennek nyomán nagyobb attitűdváltozással. – Ir. Festinger, L.: A kognitív disszonancia elmélete. in: Szociálpszichológia. Bp. 1973. 75–84.; Aronson, E.: A társas lény. Bp. 1979.

http://human.kando.hu/pedlex/lexicon/K8.xml/kognitiv_disszonancia.html

***

(6)

Evolúciós pszichológia: feltörekvő pszichológiai iskola, amely azt veti fel, hogy az emberi (és főemlősi) észlelés és viselkedés jobban megérthető, ha az emberi evolúciótörténet fényében szemléljük őket. Forrása a kognitív pszichológia, genetika, etológia, antropológia, biológia és zoológia. számos területen felhasználják, mint a közgazdaságtan, jog, pszichiátria vagy politika. Sok közös pontja van a szociobiológiával, de megközelítésük több meghatározó kérdésben eltér. Azon a feltételezésen alapul, hogy az emberi észlelés is, akárcsak az egyéb belső szervek, genetikai alapon létrejött természetes szerveződés, amit a természetes kiválasztódás hozott létre. Mint minden szövet és szerv tehát, ez is az élőlények túlélését és szaporodását hivatott elősegíteni. A szerint vizsgálja az észlelési funkciókat, hogy milyen evolúciós stratégiai szerep betöltésére jöhettek létre.

(wikipédia)

***

(7)

„(…) Csoportok rendkívül gyorsan kialakulhatnak, akár valamilyen esetleges, pillanatnyi rendező körülmény mentén. Például valamilyen felbukkant nézetkülönbség okán egy asztaltársaságban. Az asztaltársaság tagjai könnyen azon kaphatják magukat, hogy a véletlenül kialakult megosztás alapozza meg véleményüket akkor is, amikor már teljesen más témáról van szó.

A csoporthoz való kötődés kényszere, a csoporthoz tartozás hatása olyan erős, hogy akár teljesen véletlen és a tagok által nem befolyásolható szempontok alapján létrehozott, mesterségesen kreált csoportokban is létrejöhet. Ezen a tényen alapul az úgynevezett „vakcsoport-technika”. A vakcsoport olyan csoport, aminek a tagjait véletlenszerűen sorolják be mesterséges szempontoknak megfelelő csoportba. Az így létrehozott csoportok tagjai rendkívül gyorsan tanulják meg a csoport normáit, szabályait, a viselkedés megfelelő sémáit. A témakörben a leghíresebb kísérletet P. Zimbardo végezte, aki a Stanford Egyetem mentálisan teljesen egészséges diákjai közül választott ki találomra börtönőröket és fegyenceket. Az egyetem pincéjében börtönt rendezett be a kísérlet színhelyéül. A nagyon körültekintően megtervezett és gondosan felügyelt kísérletet néhány nap után le kellett állítani, mert a „börtönőrök” olyan mértékben váltak agresszívvá és hatalmaskodóvá, a „fegyencek” pedig olyan kisebbrendűségi, megalázkodó, depressziós tüneteket mutattak, hogy félő volt, az ellenőrzés kicsúszik a kísérlet vezetőinek a kezéből.

A befolyásolónak gyakran nincs szüksége arra, hogy mesterségesen kreáljon csoportokat céljai elérésének érdekében, hiszen nagyon sok olyan csoport van készen, amelyhez szívesen tartoznánk. Annak érdekében pedig, hogy valamely szimpatikus, vágyott csoporthoz tartozónak tudhassuk magunkat, készek vagyunk arra, hogy elsajátítsuk az ilyen csoportokra jellemző nézeteket, magunkévá tegyük és gyakoroljuk ezen csoportok szokásait. Bizonyos csoportokat éppen valamilyen nézetrendszer vagy szokás tart össze, mint például a politikai szerveződéseket vagy a dohányosok táborát. Ezekben az esetekben tehát a magunkévá tett nézet vagy szokás valóban kifejezi az adott csoporthoz való tartozást. Nagyon gyakori azonban, hogy a befolyásoló azzal operál, hogy a céljainak megfelelő szokást vagy nézetet egyszerűen csak mint címkét ragasztja az áhított csoportra, amelyre az valójában egyáltalán nem vagy csak nagyon távolról jellemző.”

(Zentai István: A meggyőzés útjai - A mindennapi élet meggyőzéspszichológiája)

http://www.neumann-haz.hu/scripts/SGML/BHISGMLtr?meggyozesutjai/meggyozesutjai0000.sgml

***

(8)

kognitív fösvénység:

1. „nem vesszük a fáradságot a gondolkodásra, amikor igyekeznek meggyőzni bennünket, mert túl sok információt kellene ehhez feldolgozni, így ezt figyelembe sem vesszük a döntésnél.”

(palacsint.hu/files/pszi2-zh-kerdesek-kidolgozva-2004-12-10.rtf)

2. „(…) mi valamennyien kognitivitási fösvénységben szenvedünk, a mindent elkövetünk, hogy a kognitív energiáinkkal – agymunkánkkal – takarékoskodjunk. (…) Minthogy információ-feldolgozó képességünk korlátozott, egyre figyelmetlenebbül fogadunk el ajánlatokat és végkövetkeztetéseket, pusztán azért, mert leegyszerűsített rábeszélő eszközökkel juttatják el hozzánk.”

(Pratkanis-Aronson: Rábeszélőgép, 35.o.)

***

(9)

„Occam borotvája”

Occam borotvája (más formákban Ockham beretvája vagy ezek kombinációi) a számbavehető lehetőségek csökkentésének módszere, melyet a 14. században élt angol szerzetesnek, William of Ockham-nek tulajdonítanak.

Legegyszerűbb formájában Occam borotvája kimondja, hogy a magyarázatoknak nem szabad az okokat szükségtelenül gyarapítani. Ha egy jelenségre két magyarázat lehetséges, akkor az egyszerűbb magyarázatot fogadjuk el. A tétel maga következőképpen hangzik: „Plurālitās nōn est ponenda sine neccessitāte”, azaz magyarul „feleslegesen ne szaporítsd a dolgokat”.

A tétel lényege az, hogy ha van két elmélet, ami ugyanazt a tényt magyarázza, akkor az egyszerűbbet kell használni, amíg nincs nyilvánvaló bizonyíték a másik igazságáról. Ockham arra épít, hogy egy egyszerűbb elméletet mindig könnyebb értelmezni és akár cáfolni is, így pontosabb képet kaphatunk a vizsgált dolog igazsága felől.

Minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennél fogva elvetendő.

(wikipédia - http://hu.wikipedia.org/wiki/Occam_borotv%C3%A1ja )

***

BRAIN STORMING

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.