A fejlődés a valósághoz való alkalmazkodás magasabb fokát jelenti… Az ateizmus elítéli a teizmust, mert nem felel meg a valóság vizsgálatának, mégis igényt tart erre a szerepre és rangra…

Képek forrása:

http://420.thrashbarg.net/adults_with_imaginery_friends_are_stupid_thanks_for_not_littering_your_mind_black.jpg

http://img204.imageshack.us/img204/9566/circleofpowerhijr4.jpg

 ***

Minden fejlődés ateista jellegű…

Persze, ez csak annak a fényében érthető, ha ismerjük az ateizmus belső értelmét. A fejlődés mindig az alkalmazkodás, a valósághoz való alkalmazkodás magasabb fokának elérését jelenti.

Mi kell ehhez? Az, hogy a valóságot kutassuk, és nem pedig az, hogy az elképzeléseinket keressük a világban. Az ’elképzelésen’ itt természetesen nem a tudományos kutatásban megszokott hipotézis felállítást értem, mivel annak érvényességét megvizsgálva, ha a feltevés nem pontos, akkor az törvényszerűen módosításra kerül, finomodik, pontosodik – mivel a tudományosság nem a fantáziaképek valóságra erőltetését jelenti, hanem a valóság felfogható, hiteles modellálását, amely beilleszthető egy nagyobb, konzisztens rendszerbe.

A fejlődés tehát a valósággal való kommunikáción alapszik, amely nemcsak a külső, hanem a belső valóság ismeretét is megköveteli, akár tudatosan, akár ösztönösen. (Mármint az értelmi fejlődésénél!)

Akármelyik mélyen vallásos környezetben dolgozó természettudós munkáit is nézzük meg, azt találjuk, hogy a valóság megismerésére tett erőfeszítésekben a vallásos képzeteknek, a szimbolikus gondolkodásnak, az analógiás okoskodásnak, stb.-nek csupán a vizsgálatok alapját szolgálják, arra valók, hogy a jelenségeket modellálják, amikről be kell, hogy bizonyítsák, hogy azok valóságosak-e vagy csupán látszólagosak.

Természetesen mind Einsteinnek, mind Newtonnak, stb. voltak efféle túlkapásos kijelentései, de a saját területükön a legnagyobb módszerességgel dolgoztak.

 ***

Mindenki a valóság pontos megismerésére törekszik …

Mindez kétféleképpen lehetséges:

-- 1. --

Egyrészt tudomásul kell venni, hogy a kutatás tárgyán kívül nem lesz pontos ismeretünk. A valóság kiválasztott részleteivel kapcsolatosan így igazolhatóan megbízható tudás megszerzése azonban komoly és kemény erőfeszítést, munkát kíván.

-- 2. --

A kívánságainknak, elvárásainknak megfelelő, fejünkben lévő képeket a külvilágra, a valóság objektumaira vetítjük, és azt fogjuk a valóságnak tartani. Azaz: nem kutatjuk, hanem teremtjük a valóságot. Ebben a világban érzi biztonságban magát. A célja a biztonság és nem a valós tapasztalat.

Az első megoldás nem könnyű, hiszen ki kell tudni mondani azt, hogy „Nem tudom.”, vagy hogy „Segíts.”, stb.. Tudatában kell lennünk a korlátainknak.

A második megoldás a könnyebb út. Erőfeszítést nem igazán kíván az, hogy belelássunk valamit a dolgokba.

***

A materializmust nem lehet érzéketlenséggel vádolni …

Ha így állna a helyzet, akkor mindenféle művészi tevékenységet kiiktatott volna. A materializmus az anyagi és az anyaghoz köthető valóság vizsgálatát jelenti, és „nem szól bele az érzelmek dolgába”, mivel az érzelmeket is az anyagi valóság részének tekinti. A materializmus tehát az anyaggal foglalkozik, ebbe pedig a materialisták szerint beletartozik az érzelmek kialakulása is, mivel az életet anyagi jelenségnek tekinti, míg az élet az, ami érzelmeket produkál.

Az ateizmus azért ítéli el a teizmust, mert a teizmus nem felel meg a valóság vizsgálatának, annak követelményeinek, mégis igényt tart erre a szerepre és rangra.

***

Brain Storming, 1996.XI.

Isten nem azért céltudatos, mert ez isteni jellemző, hanem a céltudatosság lett azért isteni jellemző, mert az ember ilyennek képzeli, vagy legalábbis szeretné ilyennek tudni magát.

Kép forrása: http://unrepentantoldhippie.files.wordpress.com/2009/04/creationism.jpg

(=”Mert sokkal egyszerűbb elolvasni egyetlen könyvet, mint egy halom nehezet!”)

Mottó:

„Aki istenhitét a muslincák csodálatos szervezetéből

véli bizonyítottnak, az felteszi,

hogy az isten a muslincák teremtésével

sem felejtett el foglalkozni.”

(FELEKI LÁSZLÓ)

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *

A kreacionisták azt feltételezik, hogy isten úgy dolgozik, mintha megfestene egy képet, vagy megalkotna egy szobrot, majd azt beleilleszti a világegyetemet felépítő rendszerbe – számukra a dolgoknak ez megadja a MIÉRT-jét („Isten tudja!”), míg a tudomány (fizika, kémia, biológia, stb.) esetleg csak a HOGYAN-t mondja el…

Ezzel az elképzeléssel azonban Istennek legfeljebb az Ősrobbanásig van létjogosultsága, azaz azután már semmilyen befolyása nem látható – ha úgy tetszik: ha isten megteremtette az anyagot annak törvényeivel egyetemben, akkor utána semmit sem tett, amivel az anyag későbbi szerveződését befolyásolta volna: az anyag ugyanis a keletkezése óta ÖNÁLLÓAN, MAGÁTÓL SZERVEZŐDIK (törvényei szerint) úgy ahogy, a különböző rendszerszinteken, különböző rendszerjellemzőkkel(1); és bármiféle meglepően is viselkedik a különböző rendszerszinteken, az anyag szerveződési alakulatai (akár hókristályokat hoz létre, akár gyűrűt alkot egy bolygó körül, kétkomponensű robbanóanyagot képez egy rovar potrohában, piramist épít, északi fényt hoz létre, vagy éppenséggel termeszvárat…), mind-mind közvetlenül lebontható az anyag eredeti törvényeire, amit maga az anyag önmagában hordoz: valójában nem létezik önálló entitásként semmi, pusztán az anyag építőköveinek különböző szintű és komplexitású szerveződési alakulatai.(2)

Nem létezik „zsiráf”, pusztán az anyag átmenetileg zsiráfként megjelenő szerveződése. Az az illúzió, hogy a zsiráf önállóan cselekszik és a környezetétől elkülönülten is az lenne ami, abból ered, hogy a zsiráfot a maga léptékében szemléljük – az ember számára az tűnik természetesnek, amit a maga léptékében szemlél. Az anyagnak a zsiráf azonban nem egy adott és célszerű megjelenési formája, hanem pusztán egy átmeneti jelenség a (jelenleg már feltérképezett) magszerkezet és a galaxishalmazok között.

Az anyagnak nem célja a zsiráf vagy az ember létrehozása – pusztán esetlegessége.

Az értelmes tervezés hívei szerint a teremtés úgy hozta létre az anyagot, hogy az az embert is létrehozni legyen képes. Ha a teremtésnek lett volna ilyen célja, akkor sem a Föld történetében, sem a Világegyetem egészének történetében és szerveződésében nem lennénk oly’ jelentéktelenek, mint amilyenek valójában is vagyunk. Az embernek vajmi kevés befolyása van a Föld alapvető folyamataira – egyesek szeretnék azt hinni, hogy „az emberen múlik a Föld megmentése vagy tönkretétele”, stb., valójában azonban csak a helyi jelentőségű eseményeket vetítik rá az egész általuk ismert világra – az ember jobbára csak emberi léptékben tud gondolkodni, így az emberi léptékű környezetét rávetíti az egész emberi világra, a Földre, az egész Világegyetemre.

Ha jelenlegi világegyetemünk anyag- és energiatartalmának megjelenését az ősrobbanás idejére tesszük – amit az istenhívők szerint isten „okozott” (hozott létre, alkotott), vagy ha úgy tetszik: teremtett, és a „teremtés csúcsának” az embert, a Homo Sapiens-t tartják, akkor el kell fogadnunk, hogy az emberhez egy, az ősrobbanástól kiinduló eseménysor vezetett: kezdve az embert alkotó anyagok fokozatos megjelenésétől (amihez pl. elegendő mennyiségű, a vasnál is nehezebb elem kialakulása szükséges, ami igen komoly időtartamot vesz igénybe), ezeknek megfelelő mennyiségű jelenlétéig egy vizet is bőségesen tartalmazó bolygó megjelenésén keresztül, a másolódni képes molekulák, a mutálódni képes variációk általi kumulatív szelekción át vezet az emlősök, majd bizonyos emlősfajok eszközkészítési- és beszédképességének kialakulásáig. Az anyagtudományok mára már felderítették ezeknek az eseményeknek az egymásba fonódó láncolatát és törvényszerűségeit, vagyis: az emberig vezető esetlegességek ok-okozati láncolatát.

A kérdés mindig ugyanaz marad – Isten miért akarna kilépni az ok-okozatiság törvénye alól? Ha csodákat tehet, akkor miért kényszerült az ember (vagyis saját hasonmása) létrejöttéig az ok-okozatiság törvényeinek engedelmeskedni?

A kreacionisták szerint az élővilág „célszerűen tervezett” – választ azonban nem tudnak adni arra, hogy bizonyos „célszerűtlen” változások és viselkedések miért jelennek meg az élőlényekben, és esetenként miért maradnak meg, ha a körülmények vagy a környezet megváltoznak.(3)

Erre rendszerint azt válaszolják, hogy „ez isten titka”, vagy „Isten tudja”, stb.. Újabb kérdés – a kreacionista vajon honnan tudja, hogy a biológiában tapasztalható „célszerűtlenség”-nek a célját „isten tudja”?

A válasz erre ismét az, ami a kreacionizmusnak leglényegi teleológiai alapját alkotja: „mindennek a világon előre elrendelt célja, rendeltetése van”; vagy „semmi sem véletlen, mindennek célja van”.(4)

Ez a nézet alapvetően azért hibás, mivel a folyamatoknak a „célja” nem azonos a végeredményükkel, mivel a folyamat magáért a folyamatért van, melynek legfeljebb az energiaszintbeli különbség kiegyenlítődése a célja, nem pedig az ez által létrejött végeredmény. Vagyis – még egy egyértelműen adott végeredményt előrejelző folyamatnak sem a folyamat végeredményeként adódó végpontja a „célja”, legfeljebb az iránya.

A kreacionisták „célja”, a minden létező számára való „célképzet” tulajdonítás is egyfajta kényszeresség, amellyel a kínzó céltalanság-érzést igyekeznek csillapítani – mindez komoly rögeszmévé válhat, hiszen ha egyszer valaki céltudatban kezd gondolkodni, ezt minden lehető eszközzel igyekszik igazolni… még olyan dolgokban is, amik egyértelműen esetlegesek – az anyagtörvények által zajló folyamatok és dolgok esetlegesek, a véletlen végeredményei, nem pedig előre tervezett képződmények és események. Sajnos sokan összekeverik az esetlegesség és a célszerűség jelenségét, miszerint „ha valami létezik, akkor az azért létezik, mert célja van”, holott azért létezik, mert létezése lehetséges, ugyanakkor a létezés lehetősége még nem azonos a létezés valószínűségével, mint ahogy az egyszeri létezés sem jelenti a lehetőséget a többszöri létezésre.

A céltudatosság igen hasznos túlélést segítő viselkedési forma – mivel alapvetően a túlélést tette hatékonyabbá; csúcsa az eszközkészítés volt, amiből az egész technikai civilizáció kinőtt… ebből az eszközkészítő tevékenységből táplálkozik a kreacionizmus eszméje.

Már ebből is sejthető, hogy a kreacionizmus nem más, mint a túlélési ösztön eszközkészítési vonalából leágazott szellemi mellékvágány, ami azután fejlődhetett ki, hogy az eszközök által létrehozott többlet javak már nem foglalták le a túlélés biztosítására kifejlődött, és az emberben túlfejlődött kreativitást.

A kreacionizmus tehát a kreativitás vadhajtása, az eszközkészítési tevékenység teisztikus megközelítése.

A kreacionizmus így nem más, mint egy szélsőségesen antropomorfista valóságértelmezés, azon fonák okoskodás alapján, miszerint: „Ha az ember isten képmása, akkor az ember úgy tesz, ahogyan isten, és isten is úgy tesz, ahogyan az ember. Ha az ember céltudatosan alakítja a környezetét, és szeretne mindent az irányítása alatt tudni, így minden bizonnyal isten is így tesz.” Vagyis ismét az egoteizmusnál vagyunk: mivel az ember szereti céltudatosnak hinni magát, így ezt a jellemzőt az általa elképzelt istentől is elvárja. Isten tehát nem azért lenne céltudatos, mert ez isteni jellemző, hanem azért lett isteni jellemző, mert az ember ilyennek képzeli, vagy legalábbis szeretné ilyennek tudni magát.

***

Brain Storming, 2009-12

Megjegyzések

(1)

… amik nem feltétlenül függnek az alsóbb és felsőbb szintek minőségétől. Egy egyszerű, homogén rendszerben, amilyen pl. egy bowling-golyó, bizonyos fizikai, dinamikus jellemzők tökéletesen azonosak lehetnek, míg kémiailag merőben más összetételű belső szerkezetük lehet. Ugyanakkor egy hallatlanul komplex és dinamikus rendszerben, amilyen pl. az emberi test, néha egyetlen nyomelem nem kielégítő jelenléte is alapvető működésbeli rendellenességeket okozhat; nem beszélve pl. a hatékony mérgekről: egyes vegyi anyagok molekuláris szinten olyan dominóeffektust, vagy láncreakciót képesek elindítani, ami a bonyolult rendszer határfelületeit könnyedén átlépve képes lerombolni a rendszert.

Továbbá:

A LOGIKÁ(k)RÓL és RENDSZEREKRŐL – a Homo Sapiens vonatkozásában. (BS – ’90)

Brain Storming - 2009.06.16 17:11

… Van pillanatnyilag domináló logika, amely kissé maga alá rendeli a többit, de ez a dominancia sohasem marad fenn sokáig. …

(2)

Itt lép képbe a Teremtő-ben hívők azon kérdése, hogy „Rendben, de honnan származik az anyag?”. Megszokott taktika ilyen kérdésekkel elterelni a figyelmet. Sajnos az ilyen kérdést feltevők nem érzik azt a csavart, ami abban rejlik, hogy az anyagban és annak viselkedésében semmi olyan nincs, amiből azok a képtelenségek következnének, amit ők egy istenképre vonatkoztatnának.

Továbbá:

Isten létezett, amikor a semmiből teremtette a világot?

Brain Storming - 2009.05.27.

Létezik = véges. Nem létezik = „végtelen”.

(3)

Pl. az emberi test miért maradt általában szőrös, miután már igen hosszú ideje ruhákban jár; szemben azzal, hogy sem a forró égövben lakó őslakosok, sem a sarkvidéken élő nem szőrösek.

Pl. a hím vaddisznóknál szokásos probléma, hogy a visszagörbülő agyaruk sokszor annyira megnő, hogy átfúrja az állat koponyáját és így az állat pusztulását okozza.

Pl. a rágcsálók nem azért rágcsálnak, mert szeretnek rágcsálni, hanem így kénytelenek kordában tartani az állandóan növő szemfogaikat. Minden rágcsáló felső és alsó állkapcsában is egy pár metszőfog van. A nyúlalakúakkal ellentétben azonban fogaik csak felül zománcosak. Mivel rágófogaik egész életükben kemény munkának vannak kitéve, hamar elkopnak, de állandóan utána is nőnek. Nincs gyökerük, hosszú ívben és enyhén előrehajolva, mélyen benyúlnak az állkapocsba. Ha egy rágcsáló nem tud eleget rágni, hamarosan éhen pusztul, mivel fogai annyira túlnőnek, hogy nem képes enni sem.

Pl. közismert a homoszexualitás igen magas előfordulási aránya az emberek között – a szaporodás-központú kereszténység nem tud erre választ adni, hanem inkább viselkedési zavarnak tekinti, ami „átnevelhető”.

(4)

JUPITER csak JANUS-nak tartozik számadással… … avagy: a TELEOLÓGIÁRÓL jut eszembe…

Brain Storming - 2009.06.05.

***

Brain Storming, 2009-12

"A placebo olyan orvosi művelet vagy készítmény, mely a páciens állapotának javítását kívánja elérni valódi beavatkozás vagy hatóanyagok nélkül, pusztán a kezelésbe vetett hit által. A placebo tehát „látszólagos gyógyszer”, amely azonban sokszor – lelki úton – tényleges javulást tud elérni.

A placebo egyik célja az új hatóanyagok tesztelése. Ha egy hatóanyagtól valakinek javul az állapota, de nem lehet tudni, hogy a gyógyszeres kezelés tudata, ill. a gyógyszerbe vetett hit, vagy pedig valóban a gyógyszer fiziológiai hatása okozta nála a javulást, érdemes kísérlethez folyamodni. Ilyenkor a betegek egyik csoportjának valódi hatóanyagot adnak, a többieknek pedig placebót – miközben mindkét csoport úgy tudja, hogy valódi gyógyszert kap. A hatóanyag hatása akkor tekinthető igazoltnak, ha észrevehetően azok között tapasztalnak javulást, akik valódi hatóanyagot kaptak, nem pedig placebót.

A placebo másik célja a szimuláns betegek kiszűrése.

Az orvosi gyakorlatban ilyen célra legtöbbször szőlőcukrot alkalmaznak, ha tabletta formájában kell a betegnek adni; illetve fiziológiás sóoldatot, ha infúzió formájában."

(Wikipedia)

***

A 2005.októberi Reader’s Digest-ben is van egy cikk: MIÉRT HAT A PLACEBO? - címmel, nagyon tanulságos! Tény, hogy a gyógyulásba vetett hit, a gyógyszerbe vetett hit időnként csodaszámba menő gyógyulásokat produkál, de ez nem jelenti azt, hogy ezt valamiféle anyagtalan, információ-szerű szubsztancia (ami anyagtalanul már nem is lehetne talán az!) okozza!

Mert – ha a placebo alkalmazása gyógyulást is előidézhet adott esetben, akkor ott a hit, és az ennek megfelelő biokémiai hatások érvényesülnek, ha érvényesülnek.

Mellesleg talán nem kellene a hiten alapuló gyógyulást mindenható piedesztálra emelni – az erős motiváció sem mindig elég, és ez különösen érvényesül még nem motiválható, a gyógyulásba hitet nem befektetni képes embereknél (öntudatlan, csecsemő, kényszergyógykezelt, stb.), vagy állatoknál.

A hitet hangsúlyozó gyógyászati eljárások ahhoz hasonlatosak, mintha az ételben hinnünk kellene, hogy elmulassza az éhségünket. A gyógyszereket is úgy tervezik, hogy az anyagi hatás lehetőleg hangulattól független hasson – ez persze nem feltétlenül jó minden esetben. Aki idegenkedik a nyugtató szedésétől esetenként éppen attól lesz idegesebb, ha nyugtatót adnak neki, és a hangulatot szabályzó, befolyásoló fiziológiás állapotok (pl. magas vagy alacsony vérnyomás) kezelésére is erősen hathatnak a hangulat változásai, pl. a gyógyszeradagolást illetően. De itt vannak a konkrét anyagokhoz köthető anyagcserezavarok, mint pl. a cukorbetegség – az erős hangulatingadozást, hirtelen dühöt kísérő hormonhatások eszméletvesztéssel járó rohamot is okozhatnak, de a helytelenül adagolt inzulin is.

Mégis, nem egy olyan esetről írtak, amikor az állandó injekciózásba belefáradt emberek bedőltek egyes magukat természetgyógyászoknak nevező kuruzslóknak, és az inzulint elhagyva életveszélyes állapotba kerültek. Ezekben az esetekben a kuruzsló delejezően erős hite, és annak kinyilvánítása miatt a családtagok, vagy éppen a beteg is hajlamossá válik hinni a sokszor hatástalan módszerek és készítmények alkalmazásában, és emiatt bajba kerülnek. Ezekben az esetekben rendszerint úgy védekeznek a kuruzslók, hogy biztosan a beteg, vagy annak környezet nem hitt eléggé a szer, vagy a módszer hatékonyságában! Ha a hitet tennénk a gyógyítás alapjává, akkor semmiféle orvostudományi fejlődés nem mehetett volna végbe, mert a kudarcokat az elégtelen hittel lehetett volna magyarázni – mint ahogyan sokáig tették az egyházi uralom ideje alatt. Akkoriban az (idézőjeles!) orvos a maga tudásának hitében, és elképzelésének biztos hitében bízva adott gyógyanyagokat, vagy akármit, és õ is a gyógyításába vetett hite által képzelte a gyógyítás hatékonyságának letéteményét. A hit azonban többnyire fantázia-, és remény-alapon működik, ami indokolt lehetett a mikrobiológia, a mikroszkóp kialakulása előtt, de a betegségek és a kóros folyamatok belső folyamatainak ismeretének korában már fejlett lehetőségeink vannak.

Amikor egy végzett orvos a mai orvostudomány szintjén, és annak ismeretében az ezoterika alapján értelmezhető gyógyító eljáráshoz nyúl, ez azt is jelezheti, hogy egyrészt az orvosképzésnek is vannak hiányosságai; másrészt pedig azt, hogy egyes esetekben tkp nem az orvostudományi ismeretei alapján, hanem a világnézete alapján próbál gyógyítani.

Persze sokan vannak, akik arra hivatkoznak, hogy erre igény van az emberek között, és ezért alkalmazzák. Van, aki a működési körét kívánja szélesíteni, és több beteget becsábítani magához – a hiten alapuló gyógyászat (mint a homeopátia is) tipikusan az, amire sokszor akármit fel lehet írni, lényeg, hogy a paciens a gyógyulásának lehetőségét lássa benne. Merre lehet itt elmenni? – Természetesen olyan területre, amivel kapcsolatban az embereknek nincsenek tapasztalatai, vagy azt hiszik, hogy vannak tapasztalataik. Az ezoterikus tanok alapján értelmezhető módszerek, mint pl. a homeopátia, tipikusan ilyen terület. Hitre csak ott lehet alapozni, ahol tényszerű tapasztalatokra nem lehet a hétköznapokban szert tenni, vagy pedig a tapasztalatok olyan élményekből állnak, amiknek az értelmezése utat nyit a megfelelő, saját elképzeléseket, világnézetet, stb. igazoló értelmezések felé.

 ***

BRAIN STORMING, 2006

A cikkem címe tkp a legkonzervatívabb konzervativizmus is lehetne, ami már szinte felesleges is, hiszen olyasmit tartok „abszolút jó”-nak, ami nem is lehetne másmilyen. (BS 1996-os írása)

(A cikk szövege csaknem teljes egészében az 1996-os BROWN NOTES esszéalbumomból származik, melyet minimálisan egészítettem ki a jelenlegi publikáláshoz.)

***

A VILÁG JÓ ÚGY, AHOGY VAN!

Miért?

A válasz röviden: mert állandó törvények uralják,

és ez az állandóság idővel kiismerhető,

megérthető és felhasználható.

Pl. Lásd a színképelemzés óriási szerepét a csillagászatban: a fényévekre lévő objektumok összetétele ugyanúgy vizsgálható a színképelemzéssel, mint a Földön. Ebből tudhatjuk, hogy az Univerzum távoli szegleteiben is ugyanazok az anyagok léteznek, amiket mi itt műár feltérképeztünk.

Vagy: a kémiai ismereteink egy az egyben felhasználhatók minden tudományterületen, ami az anyagminőséggel, anyag-átalakításokkal foglalkozik, legyen az a metallurgia, a gyógyszerészet, a bioüzemanyagok előállítása vagy a gasztronómia.

Ha nem így lenne, akkor csak passzív szemlélői lehetnénk a minket körülvevő világnak és nem közreműködői.

Pl. Az ember hajlékot tud építeni magának, amivel meg tudja védeni magát a környezeti viszontagságokkal szemben; az ember tüzet tud gyújtani (igaz, a modern embernél ez már javarészt ismeretlen képesség) és ezt a maga hasznára tudja alkalmazni, és sokkal hamarabb tudott olyan folyamatokat létrehozni a tűz segítségével, mint ahogy megértette a valóban működő folyamatokat (lásd pl. a fémművesség megjelenése, és a teljes tudományos leírása közötti kb. 6000 évet); az ember a járványokat aktívan képes nemcsak megfékezni, hanem megelőzni is a védőoltásokkal; az ember az extraszomatikus információrögzítéssel minden egyed részére lehetővé tudja tenni, hogy saját időbeliségén messze túlnyúlva láthasson bele faja és a megismert világ történetiségébe, stb., stb., stb. …

Ha volna egy olyan isten, aki úgy tevékenykedne, mint ahogy azt pl. a keresztények elképzelik, akkor igencsak bajban lennénk, hisz’ amit megismertünk, arról kiderülne, hogy nem úgy van.

Pl. A csodák hétköznapi jelenségek lennének – felesleges lenne a világ törvényszerűségeit feljegyezni, megérteni akarni, hiszen ezt bármikor felülírhatják az isteni szándék cselekedetei, amik azonban „kifürkészhetetlenek”; az ima befolyásolná a világot – soha nem tudhatnánk, hogy valamely esemény valaki a kedvéért történt-e, vagy csak spontán; stb.

Persze ilyesmi előfordul, hogy valami olyasmi történik, amire nem számítottunk, amit el sem tudtunk volna képzelni, de akkor rendszerint kiderül, hogy a „csoda” egy addig figyelembe nem vett tényező, ami (vagy annak előfordulási esélye) viszont eleve benne volt a folyamatban, csak a körülmények nem húzták alá, nem emelték ki olyan állapotba és formába, hogy számunkra érzékelhető hatást váltson ki.

Pl. Az alkémia „aranykora” éppen az az időszak volt, amikor aranyat akartak, de nem tudtak előállítani – ellenben alaposan feltérképezték a kémia alapvető törvényszerűségeit, amiket a mai napig alkalmazunk; a tudománytörténet egyik jópofa húzása az volt, amikor Rutherford kísérletében egy alig pár atomnyi vastagságú aranyfüstlemezen átlőtt alfa-részecskék mozgása igazolta kétséget kizáróan, hogy az atommag mérete több nagyságrenddel kisebb az atom „külsőleg” mérhető méreténél. Ez volt az első határozott lépés az az anyag belső szerkezete felé; a színképelemzést már említettem – felfedezése óta minden anyagminőséggel foglalkozó tudományágban hétköznapossá vált a használata, stb., stb., stb., …

Azok után azt is belevehetjük a vizsgálódásunkba – erről pedig az szokott kiderülni, hogy a felismert apróságot azután mindig ki lehet mutatni az adott jelenségben.

Szóval a világ „állandó” törvényekkel „dolgozik”, függetlenül attól, hogy a mi figyelmünk mi mindenre terjedhet ki. Nincs arról szó tehát, hogy a „természet alkotója” adagolta nekünk a tudást, és mindig csak annyit mutatott meg, amennyit felfogni voltunk képesek.

Nem, nem mutatták meg nekünk – MI MAGUNK VETTÜK AZOKAT ÉSZRE.

A fizikai, kémiai törvények mindig is olyanok voltak, amilyenek, nem változtak meg az idők során.

Pl. Erre a fényévekre lévő csillagrendszerek hozzánk elérő fényének elemzése és a megfigyelhető jelenségek leírására való képességünk a bizonyíték – ha az ottani anyagi rendszerekre más törvények hatnának, akkor nem tudnánk leírni a folyamataikat, tkp „csodáknak” tartanánk őket, és nem tudnánk összekapcsolni a mi, Föld felszínén tapasztalható jelenségekből levezetett ismereteinkkel.

Ha feltételezzük, hogy az anyag állandó, akkor törvényeit is állandónak vehetjük. Ezzel kapcsolatban bárki mondhatná, hogy ez csupán „empirikus” állítás. Csupán a tapasztalat terméke. Hivatkozhatna valaki arra is, hogy „igen, a MI világunkban ilyennek látszik”.

Elfogadom – azzal a feltétellel, hogy az ezt kijelentő szabatosan definiálja azt, hogy mit ért a „mi világunk” és az „ilyennek látszik” kifejezéseken.

Nem szeretek ilyen kijelentéseket tenni, sem párhuzamokat felállítani, mert erre tényleg csak akkor lennénk képes, ha jelen lettem volna az „anyag kialakulásánál”. Ha ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk.

Olyan kérdés ez, mint a „mi volt eredetileg (is) a világegyetemben?”. Nos, erre a kérdésre igazán nem lehet pontosan válaszolni. Meg kell elégednünk azzal, hogy az anyag van, és hogy a törvényei állandóak. Merthogy – semmiféle fejlődés nem lehetett volna lehetséges, ha az anyag törvényei nem lennének állandóak. Hisz’ egy kialakult dolog valamin alapszik, s ha az alap változik, akkor az abból kialakult létező is változik. A világban pedig mindig azt tapasztaljuk, hogy az anyag és törvényei nem változnak, sem tervszerűen, sem spontán – állandóak, változatlanok és változhatatlanok.

Következésként azt vonhatjuk le, hogy HA FEJLŐDÉS LEHETSÉGES, AKKOR AZ CSAKIS ÉS KIZÁRÓLAG ÁLLANDÓ TÖRVÉNYEK ÁLTAL LEHETSÉGES, MIVEL CSAK ÁLLANDÓ TÖRVÉNYEK KÉPEZHETNEK BÁRMI TARTÓSNAK ALAPOT.

Az „állandó törvényekkel” kapcsolatos ellenvetések egyik legnépszerűbb, ámde tévedésen alapuló példája a relativitáselmélet ún. klasszikus fizikához való viszonya. Einstein elméletéről sokan azt mondják, hogy „alapjaiban változtatja meg a fizikát”, meg hogy „bebizonyítja, hogy amit eddig tudtunk, és amiben eddig bíztunk, az nem úgy van”, stb..

(Persze ilyen következtetéseket gyorsan le lehet vonni, ha valaki csak felületesen gondolkodik, és persze alapvető célja annak aláhúzása, hogy „semmiben nem lehetünk biztosak, tehát a mi elméletünk a helyes” – a manipulatív elme mindig a valóság törvényszerűségeinek határozatlanságát szeretné hangsúlyozni akkor, amikor önmagának határozott célja van, de a valóság törtvényei azt hátráltatják. Emellett az ún. „cáfolat pszichológiája” is közrejátszik néha, melynek lényege a puszta hatásvadászat: a nyilvánvalóval egyenesen szembemenni mindig is nagyobb érdeklődést vált ki, mint egy apróbb korrekció.)

Valószínűleg azok tehetnek ilyen kijelentéseket, akik nem értik az elméletet, csak azt tudják belőle felfogni belőle, hogy az anyagról az eddigi tapasztalatainktól eltérő dolgokat bizonyít (mint pl. hogy a sebességnövekedés tömegnövekedéshez vezet; a fénysebességnél nincs nagyobb sebesség; az anyag energiává alakulhat át, stb.).

Minderre egy következetesen gondolkodó elme csak azt mondhatja, hogy a relativitáselmélet pusztán OLYAN TÉNYEKET KÖZÖL AZ ANYAGRÓL, AMIT EDDIG NEM TUDTUNK RÓLA; CSUPÁN GYARAPÍTJA AZ ISMERETEINKET, DE NEM CÁFOLJA AZ EDDIGI TÖÜRVÉNYEKET – MINDÖSSZE AZT MUTATJA MEG, HOGY BIZONYOS, EDDIG NEM TAPASZTALHATÓ KORLÁTAIK VANNAK. És bármenyire is „korlátoltak” a newtoni fizika elemei, mégiscsak azok határozzák életünket, szinte 100%-osan, sőt, sokszor (vagy inkább általában), felesleges is tételeit ismerni, elegendő az empirikus gyakorlati tapasztalatunkra hagyatkozni – kétlem, hogy bárki is úgy fogna hozzá bármiféle tevékenységhez, hogy előzetesen tudatosan tisztázná az azzal kapcsolatos fizikai törvényeket.

Szóval, röviden: a relativitáselmélet csak hozzátesz az eddigi ismereteinkhez. Abból a szempontból fontosnak tartom, hogy megmutat valamit a világegyetem „végességéből” (mint pl. a lehetséges maximális sebesség), és így „lehűti” a gigantizmusra csaló emberi fantáziát. (Ami persze nem akadálya a fantáziálgatásnak – lásd a sci-fi irodalmat -, feltéve, ha tudatában vagyunk annak, hogy az csupán fantáziálás és úgy is viszonyulunk hozzá.)

Visszatérve a kiinduló ponthoz: az anyag törvényei állandóak – és ennek köszönhetően a létünk is! És itt a leganyagibb értelemben vett EMBERI-LÉTre gondolok.

Lássunk erre vonatkozólag néhány számot!

Az emberi test kétharmada víz. Az emberi testet 98%-ban mindössze 5 elem építi fel. Az összes többi elem mindössze 2%-ot tesz ki. Az emberi test leggyakoribb elemeinek tömegre vonatkoztatott összetételét az alábbi mennyiségi adatsor mutatja meg egy 70 kg-os ember esetén:

1. 45 kg oxigén
2. 12 kg szén
3. 7 kg hidrogén
4. 1,8 kg nitrogén

5. 1,7 kg kalcium

6. 0,7 kg foszfor

7. 0,25 kg kálium

8. 0,115 kg klór

9. 0,1 kg kén
10. 70 g nátrium

11. 42 g magnézium

12. 4 g vas
13. 2-3 g cink
14. 0,1 g réz

15. 0,01-0,02 g mangán

16. 0,004 g molibdén

17-24. Továbbá a mikroelemek: jód, vanádium, króm, kobalt, nikkel, bór, szilícium, szelén.

Természetesen mindezek csak építőkövek, a komplexitást ezek speciális kapcsolódási formái, ezen kapcsolódásoknak (kötéseknek) létrejöttét lehetővé tévő fizikai és kémiai körülmények (hőmérséklet, nyomás, összetétel, ph-érték, stb.) adják.

Minimális matematikai jártassággal megérthetjük, hogy az ember komplexitását ebből a csekély számú elemből csakis meglehetősen szigorú törvények hathatnak.

Természetesen nem variálódhatnak az anyagok tetszésük szerint, de tegyük fel, hogy ez így van, és végezzünk el egy egyszerű számítást erre a képtelenségre. Ha az ember alkotóelemei szabadon kombinálódhatnának, és ezen anyagoknak a minőségét az alkotóelemek sorrendje határozná meg, akkor ezekből 24!-féle (24 faktoriális), különböző anyag képződhetne, számszerűleg kb. 6,2 ∙ 10²³ db. Nyilvánvaló, hogy ez egy képtelenül nagy szám (névvel nevezve: hatszázhúsz trilliárd, vagy hatszázhúsz billiószor milliárd – csak érdekességképpen: a kémiában használatos anyagmennyiség mértékegységében szereplő Avogadro-szám értéke közelítőleg 602 trilliárd), és a vegyületek nem így épülnek fel – a számítás mindössze azt a kombinálódási potenciált igyekszik demonstrálni, amely csekély számú alkotóelem szimpla, sorrendtől függő lehetőségeiben rejlik.

Úgy vélem a fentiekből semmi mást nem lehet következtetésként levonni, hogy az anyagtörvények hihetetlenül szigorúan és elképzelhetetlen állandósággal hatnak – fejlődés, és bármely létező objektum tartós létezése pedig csakis és kizárólag ilyen törvényeken alapulhatnak!

Az ember pedig csakis azt a következetes, mégis szubjektív véleményt alkothatja, hogy ez így jól van, és valóban jó úgy a világ, ahogy van!

***

(kép forrás: ww.vilaglex.hu)

BRAIN STORMING, 1996-2012

… Az egy időben történő események nem lehetnek ok-okozati (közvetlen) kapcsolatban. … Az időbeli egyezés nem lehet ok-okozati viszony alapja. …

Kép forrása: http://im-possible.info/images/art/sculpture/shigeo-fukuda/dices.jpg

(Részlet az 1996-os „Brown Notes” című esszénaplómból. A szövegen minimális mértékben változtattam.)

Alaptétel:

Az egy időben történő események nem lehetnek ok-okozati (közvetlen) kapcsolatban. Már csak azért sem, mert az OK-OKOZAT időbeli egymásutániságot feltételez. Így az sem lehetséges, hogy a körülöttünk lévő dolgoknak – amik, ha úgy tetszik, velünk együtt történnek – ránk lenne valami irányultsága. (Persze, kevés kivételtől eltekintve.)

Röviden:

Az időbeli egyezés nem lehet ok-okozati viszony alapja. (Mivel ez egymásmellettiség, az OK-OKOZAT pedig egymás utániság.)

***

(Vallási) Visszaélés az OK-OKOZATI viszonnyal

Tegyük fel, hogy

1. a törvénysértés az OK, és

2. a büntetés a közvetlen OKOZAT.

Kérdés: van olyan, hogy KÖZVETLEN OK?

Az OK-OKOZAT egy eseményláncolat két kiemelt és összefüggő eleme csupán, amiből a korábbit (n) OK-nak, a későbbit (n+1) OKOZAT-nak nevezik ki.

Sokszor csupán alkalmi időbeli egymásutániság a közöttük lévő viszony – csupán egy alkalomra vonatkozik. Ekkor a két esemény időbeli egybeesése két, egymástól független eseménysor eseményvonalának (két „ok-okozati univerzum”-nak) találkozási pontját jelenti csak, amelyek összekapcsolódhatnak ugyan, de ez azt jelentené, hogy az egyik eseménysor a másikban folytatódik tovább. Itt a két, egy időben történő esemény között nincs ok-okozati kapcsolat. Két, egymással párhuzamos eseménysorban az egymás után következő eseményeket egymással ok-okozati viszonyban lévőnek tekinthetünk. Ebben az esetben az ok is egy hosszú láncolat része, és az okozat úgyszintén – az, hogy időben találkoznak, az csak időbeli szinkront jelent, kauzalitásbelit nem. Lásd a klasszikus virágcserép példát, amikor egy virágcserepet véletlenül kilöknek egy ablakból, ami egy járókelő fejére esik. A baleset két eseménysor kapcsolódási pontját jelenti, amelyek nincsenek ok-okozati kapcsolatban: a virágcserepet nem azért lökték ki, hogy az illető fejére essen, és az illető sem azért járt arra, hogy a virágcserép a fejére essen.

Visszatérve vallási jellegű „bűn és bűnhődés” jellegű kauzalitási torzítások természetére.

A vallások az „isteni igazságszolgáltatás”-sal kapcsolatos elképzelésükben (az immanens igazságosság elméletében) rendszerint egy „bűn” elkövetésének, és annak következményeként előálló „bűnhődés” kapcsolatát leszűkítik arra a kiemelésre, hogy egy bűn elkövetését valamikor követő baleset, kínos, vagy kellemetlen helyzet a bűn büntetéseként, annak következtében történt. Ebben az esetben nem konkrét bűnökre gondolok, hanem a vallások szimbolikus bűneire, amik javarészt nem, vagy legalábbis ritkán alapulnak emberi tapasztaláson, hanem főleg önkényesen kiválasztott és „igazságok”-nak tekintett vallásos tételek szerint ítélnek bűn-nek.

A vallások nagy részének hatékony manipulációs eszköze a bűntudattal való gondolati és motivációs irányítás, mivel ezáltal a viselkedést is módosítani tudják, ami trükkös, hisz’ a bűntudatot sajátos fogalmak miatt keltik (többnyire), így annak feloldásának módját is ők hivatottak ismerni. Röviden: bűntudatot keltenek, azután pedig feloldási módot ajánlanak.

Az ilyen szimbolikus „bűnök” megítélésénél hajtanak végre különböző manővereket az ok-okozat „törvényével”.

Vizsgáljunk meg egy ilyen önkényes bűnmegítélést.

Mi lenne, ha nem a személyt néznénk, hanem azt az eszközt, amivel a bűnt elkövették?

Mondjuk, leszúrnak egy embert.

Ki ölte meg?

Egy másik ember?

A válasz egyértelmű… Ámbátor – hogyan indokolnám, ha NEM-mel válaszolnék?

Abba halt bele, hogy elvérzett.

Mi miatt vérzett el?

Egy bizonyos sérülés miatt.

Mi okozta a sérülést?

Egy kés szúrása.

Mi okozta a késszúrást?

Egy másik személy.

Miért szúrt ez a személy?

Mert alkalma volt rá.

Miért élt az alkalommal?

Mert esetleg indoka volt rá.

… És még sokáig kérdezgethetnénk, vég nélkül, hogy kiderítsük az indokot.

Ebből a szempontból nagyon is helyes az a mód, ahogy manapság a bűnesetek kivizsgálása történik – bár még itt is rengeteg visszaélés van (amit megint csak nehezen lehet visszaélésként címkézni, a dolog ugyanis elég bonyolult lehet).

Hogyan érhetjük tetten az OK-OKOZATI manőverek ilyetén praktikáit?

Úgy, hogy aprólékosan – és persze a tőlünk telhető tárgyilagossággal – felvázoljuk az illető ok-okozati kapcsolat feltételezésének lehetséges indítékait; vagyis az okot okozatként szemléljük, és a következményeit, vagyis az okozatot egy újabb ok-okozati kapcsolat okaként.

Továbbá megvizsgáljuk, hogy miért pont azt az OK-OKOZATI mozzanatot emelte ki az érvelő; megvizsgáljuk azt is, hogy az OK-nak, ha a megadott OKOZAT-át nem vesszük figyelembe, milyen okozatai lehetnek még…

Az eljáráshoz tartozik a kiemelt ok-okozati kapcsolat előfordulásának gyakorisága, amit szintén ajánlatos megvizsgálni. Erre főként a különböző statisztikai kimutatások lehetnének használhatók, de nem ajánlatos őket szentírásnak tekinteni, legfeljebb a nem önkéntes bejelentésen alapuló adatait. (Pl. egy adott iparágban dolgozók számát nagyobb pontossággal tudhatjuk meg, mint pl. az erőszakos nemi közösülések számát, mivel utóbbinál a megítélés erősen szubjektív lehet, és nagyon sok egyértelműen ebbe a kategóriába tartozó cselekmény nem kerül nyilvántartásba.)

Vizsgálni kell még, hogy az adott okozathoz – ha az eredetileg megadott okot nem tekinthetjük – milyen más okok vezethettek/vezethetnek még.

Fontos továbbá vizsgálat alá venni azt, hogy egy OK-OKOZATI tényező milyen társadalmi megítélés alá esik, hogy jelenléte valóban kiváltója lehet-e olyan megítélésnek, mint azt a prédikátor felhasználta – hogy valójában fontos dologra mutatott-e rá, vagy csupán az érzelmek felkorbácsolása volt-e a célja.

Amint látjuk, csupán az OK-OKOZATI viszony nagyító alá vevése is sok fontos szempontot vet fel.

Alapkérdés, hogy az OK meddig tart, és az OKOZAT honnan kezdődik – mindez azonban szintén szubjektív megítélés. Másként: az OK – OKOZATi kapcsolatban további kérdés, hogy mi van a kötőjelben? Olybá’ tűnik, hogy egy egyszerű ok-okozati kapcsolat is „önmagában sűrű”-nek tekinthető, akár a racionális számhalmaz, és így feltételezhető, hogy az eseménysorok különálló, ok-okozati kapcsolatban lévő elemei között szintén számos ok-okozati kapcsolat feltételezhető.

Megállapíthatjuk tehát, hogy – legalábbis emberi dolgokban biztosan – AZ OK-OKOZATI VISZONY FELÁLLÍTÁSA MINDIG ÖNKÉNYES. Mivel az észlelt ok-okozati kapcsolat sem természeti alaptörvény.

***

Brain Storming, 1996.

… Ebben a változékony világban (IS) természetesen szüksége van az embernek egy szilárd, időben is állandó fogódzóra – és mi lehetne állandóbb, mint a csillagos égbolt képe és viselkedése. …

Kép forrása:

http://www.zawaj.com/askbilqis/wp-content/uploads/2010/01/astrology_discovery.jpg

Van, aki pusztán az alapján, mert hisz benne – tudománynak tartja az asztrológiát. A tudományosság azonban nem vélemény, és nem is annak kérdése, hogy pusztán csak azoknak a véleményére és meggyőzésére hallgatunk, akik direkte meg akarnak győzni minket arról, hogy az. Mert nem az.

Még akkor sem, ha megint csak egyesek "nagyon racionálisnak és ellenőrizhetőnek" tartják. Ebből a kijelentésből nem az asztrológia tudományosságát lehet kiolvasni, hanem elsősorban azt a lélektani mechanizmust, ami az asztrológiát tudományosnak szeretné tudni, mivel a tudományosságnak, mint jellemzőnek rangja van.

Az asztrológia nem racionális, hanem inkább racionalizáló – vagyis hűen tükrözi az ősember mintakereső törekvését; tehát inkább „nagyon szép és kerek” (-nek tűnhet), és a racionalitás pedig éppen azért nem megfelelő jelző rá, mert természetesen ellenőrizhető, és ellenőrizték is, és emiatt zárták ki, pontosabban zárta ki magát az asztrológia a tudományosság köréből. Nem tudomány, akármennyire bonyolult is a fogalom- és összefüggésrendszere.

Egyes elképzelések szerint az asztrológia úgy tudomány, hogy közben nem lehet ellenőrizni a hitelességét a létező tudományosságot ellenőrző módszerekkel, és a relevanciájának megítéléséhez "természetesen a módszereket meg kell válogatni". Felmerül a kérdés, hogy ezt a csillagjóslás hívei hogyan képzelik el? Úgy talán, hogy az ellenőrző módszereket úgy és az alapján kell megválogatni, hogy mely ellenőrzési vagy magyarázati mód igazolja? Ez a tudományosság alapvető félreértését jelenti – a tudományos ellenőrző vizsgálatok alapvető célja ugyanis nem egy elképzelés igazolásainak, vagy az azt megerősítő tények és összefüggések keresése és összegyűjtése, hanem éppen ellenkezőleg: annak megvizsgálása, hogy az elképzelés ellenáll-e a cáfolásai kísérleteknek. Ez az ún. „falszifikáció”, és ez az, ami alapvetően elválasztja a tudományosságot a tudománytalanságtól, az áltudományoktól. Egy tudományosan gondolkodó kutató, amikor olyan eredményt kap, ami az eredeti elképzelésének megfelel, akkor nem örülni kezd, hanem nekilát az eredmény hitelességének ellenőrzésébe – nem úgy kiált fel, hogy „Igazam van/volt!”, hanem „Remélem nem tévedtem!” vagy „Cáfoljatok meg!”.

Természetesen az asztrológia hívei is tudatában vannak napjaink intenzív tudományos munkásságának és a tudomány, a kutatás népszerűségének – ez azt a látszatot keltheti, hogy azért kell folyamatosan kutatni, mert a tudomány által felfedezett tények, összefüggéseik, a folyamatok leírására alkotott elméletek állandóan változnak, nem pontosak, nem jók, stb., tehát azért van szükség a folyamatos tudományos munkára, mert a tudomány „nem működik”, vagy „rosszul működik”, esetleg „nem a megfelelő dolgokkal foglalkozik”, stb.. Emellett azzal is szembesülnek, hogy a hétköznapok világa is egyre gyorsuló ütemben látszik változni – pl. ma már nem generációs szakadékokról, hanem egy generáción belőli életkori korosztályok közötti szakadékokról is lehet beszélni: a mai szülők szülei és gyermekeik mintha teljesen más dimenzióban élnének, esetleg szoros egymásmellettiségben.

Ebben a változékony világban (IS) természetesen szüksége van az embernek egy szilárd, időben is állandó fogódzóra – és mi lehetne állandóbb, mint a csillagos égbolt képe és viselkedése. Ebből, az emberi léptékkel valóban teljes nyugalomban lévőnek tűnő mintázatból származik az asztrológia „igazságának és tartósságának” képzete, vagy ahogy valaki megfogalmazta: "Az értékéből semmit sem von le az a tény, hogy túlmutat a komplexitása és idő intervalluma a mi felfogó képességünkön!" Nos, ha van is ilyen benne, annak semmi köze ahhoz, amit a tudományban tudományosnak tartanak. Ha az asztrológia komplexitása és időintervalluma(?) az emberi felfogóképességen túlmutatnak, akkor az ember nem fogja fel az összefüggéseit, tehát az ember nem tud vele mit kezdeni... ilyen alapon a kőzeteket is lehetne élőlénynek tartani, olyanoknak, melyeknek az anyagcsere-ciklusa az emberi felfogóképességen túlnyúlik... mindegy, számunkra akkor is kőzetek maradnak.

A tudományos "értékéből" ez mindenképpen levon – a tudományosságot mindenképpen kivonja belőle.

Persze a hívek egyszerűbb módon is „hitet tesznek” az asztrológia hitelességében – pl. olyan ismeretelméleti jellegű szójátékokkal, mint ez is: "Én hiszek a bálnákban is, pedig egyet sem láttam még!". Felmerülhet a kérdés, hogy mi alapján „hisz” az illető a bálnák létezésében? Valószínűleg látta őket, képen, vagy filmen (a mai ismeretforrások sokrétűségét feltételezve). A bálnák létezésében való hit, és az asztrológia hitelességében való hit közt elég tetemes különbség van.

Az ember a bálnákban nem hinni szokott, hanem tud róluk, mert hiteles képmásokat lát róluk, és nem valószínű, hogy bárkinek is érdekében állna azzal manipulálni a világot, hogy léteznek hatalmas vízi emlősök, amik apró rákokkal táplálkoznak, stb.. Ki és mit nyerne azzal, hogy ezt el akarná hitetni az emberekkel? A bálna nem pótol ki semmilyen természetértelmezési mintázatot – ha nem léteznének, akkor nem valószínű, hogy az emberek úgy érzenék, hogy "Innen hiányzik valami...".

Az asztrológia azonban nemlétező összefüggéseket olvas ki önkényesen rendezett és alkotott mintázatokból, és ezekről a maga és mások életére szándékozik következtetéseket levonni, előrejelzéseket tenni... éppen emiatt szorult ki a tudományosság köréből: az asztrológia azoknak a részére „működik”, akik azt hiszik, hogy működik – a tudomány és a racionalitás a valósággal foglalkozik, az asztrológia azzal, hogy az ember bizonyos jelenlegi és múltbeli egyszerű mintákból a maga életére szeretne biztos alapot tudni, lehetőleg előre.

Ez fontos hit és lelki támasz azok számára, akik alapvetően nem szeretnek felelősséget vállalni semmiért, és szükségük van arra, hogy megmondják nekik, mit tegyenek, hogyan alkalmazkodjanak a világhoz... Ez gyerekkori nevelési és nevelődési hatások eredménye: a gyermeket túlságosan szófogadónak nevelték, vagy legalábbis ilyen viselkedést vártak el tőle, így azt tanulta meg, hogy állandóan azt kell néznie, hogyan fogadjon szót... Az asztrológiai előrejelzések is ilyesmikről szólnak: „Hogyan kell viselkednem a héten? Elő a heti horoszkópot!!!”

Akit azonban általában szabadon engedtek, és maga dönthette el, hogy mit tegyen, és így szerencsés módon vezető-típus lett belőle... abból olyan fajta lesz, aki magyarázza a horoszkópokat, és megmondja másoknak, hogyan kell viszonyulniuk a világhoz... vagyis egyfajta „megmondóember” lesz belőle (mármint az asztrológia terén maradva).

Az egyik fajta utasításra vár, a másik fajta utasítani akar. Vannak továbbá azok, akik önálló egyéniséggé fejlődnek, és nekik nincs szükségük efféle mintautáni utasítgatósdira. Ők meglepetten figyelik, hogyan létezhet, hogy értelmetlen mintákban egyesek a jövőre vonatkozó következtetéseket képesek levonni... mások pedig ezeknek megfelelően viselkedni, és ilyesmikben hinni...

Vannak persze, oly erősen szeretnének hinni a csillagjóslás hitelességében, hogy veszélyes vizekre evezve próbálnak saját vélt igazuknak érvényt szerezni – pontosabban az asztrológia igazának hitelt teremteni. Ilyen pl. Dr. Jónás Jenő asztrológiai alapra helyezett termékenységi, vagy születésszabályzási „módszere”. Magyarországon 1995-ben jelent meg erről egy alig 50 oldalas kis füzetecske, mely a „Fogamzáskontroll” címet viselve már jelezte, hogy a hazai agykontroll-biznisz által már támogatottságra is talált. Egyik lelkes híve így írt erről röviden: „A módszer DR Jónás Jenő módszere! Sok tízezer esetben bizonyított már 40 év alatt. És a legfontosabb része az amikor olyan párokon segít ez a módszer akikről az orvosok lemondanak. Vagy amikor életképtelen baba születik, vagy a kismama elvetél. Ennél a módszernél például a pároknak egész évben csupán két időpont áll rendelkezésükre, hogy életerős gyermeket nemzenek! A tudományban nagyon fontos a bizonyíthatóság. Az említett vizsgálatok is mind bebizonyították azt, hogy az asztrológia működik.”

Jelen cikkben mindössze egy angol nyelvű elemzésre hívom fel a figyelmet ezzel kapcsolatban:

www.skepdic.com/jonas.html

Az idézett elemzést a közeljövőben, kétnyelvű anyagként fogom közreadni.

Természetesen az általános iskolai és középiskolai tanulmányokat rendesen végzők, és különösen a reáltantárgyakat nem felületesen tanulók nem dőlnek be az asztrológia „logikai manővereinek” – akik igen, azok a tudományosság épületét valamiféle parancsuralmi intézménykomplexumnak tekintik, ahol apró, eldugott helységekben lehet csak „szabadon gondolkodni”. Ezt a szabadságot vélik felfedezni egyesek az asztrológia művelésében is – merthogy az asztrológiai megfontolásokból tkp bárki azt olvashatja ki, amit csak akar, azt vesz figyelembe, amit csak akar, és ha az egyik jóslat kedvezőtlen dolgokat is jelez előre, a következő biztosan valami pozitívumot mutat majd, stb., stb., stb. … Éppen emiatt a „szabadosság” miatt a közgondolkodásban már csak egyfajta hitpótlékként merül fel esetleg az asztrológia – a többség a saját csillagjegyét még ismeri, de általában már magát a csillagképet sem, sem azt, hogy hol található és mikor látható az égen, egyéb összefüggés-rendszerekről nem is beszélve. Amikor aztán előlép egy lelkes hívő, és asztrológiai megfontolások alapján érvel valami mellett vagy ellen, a többség vagy legyint, vagy tétován bólogat; általában a megfelelő asztrológiai ismeretek hiányában alkot róla véleményt, akár pozitívat, akár negatívat. Ezt általában szóvá is teszik. No de … az asztrológiában hívők is úgy alkotnak véleményt, úgy vonnak le következtetéseket, hogy nem gondolkodnak el azon, hogy valójában mire alapozzák a következtetéseiket...

Néhány szó még az ismeretelméleti megfontolásokról – nem okolhatunk semmiféle oktatási rendszert (nem is erről írtam, hanem személyes, alapvetően a szülői házhoz köthető nevelésről), mert az oktatási rendszer nem tudja belenevelni az emberekbe pl. a horoszkópokban való hitet vagy hitetlenséget... Ez annál mélyebben gyökerező okokra vezethető vissza.

Ha a tudományosságról van szó, akkor az olyan ismeretelméleti „fricskák”, mint a fent említett bálnás is, inkább visszatetszők, semmint bizonyító erejűek – egy szépen hangzó szóvirág nem érv... az ilyenekkel verset kell írni, nem pedig valaminek a tudományossága mellett "hitet tenni".

Az embereket fentebb az asztrológia szemszögéből soroltam két (a felvilágosultakkal együtt három) típusba – és nem általában: akik hisznek benne, azokra ez jellemző, akik elhitetni akarnak dolgokat általa, azokra meg amaz a jellemző... És hiába nincs a hívők szerint az asztrológiának a hétköznapi horoszkópokhoz semmi köze, azt biztosan tudhatjuk, hogy ameddig az asztrológiát tudománynak hitték, alapvetően a ma már komolytalannak tartott horoszkópokhoz volt köze: és éppen az is mutatja azt, hogy semmi köze sincs a tudományhoz, hogy ma már tudománytalannak tartjuk azokat, akik komoly és életeket meghatározó döntéseket akarnak asztrológiai megfontolásokra alapozni... Azt hiszem, alapvetően senki sem dolgozna szívesen olyan cégnél, ami ilyesmikre alapozza az üzletmenetét, a személyzet felvételét, a dolgozók bérezését, munkabeosztását, stb.. Az asztrológia tehát magát járatja le azzal, ahogyan még ma is tombol az eredeti, hitet fenntartó módján. Egy érdekes, tudomány- és kultúrtöténeti fejeznek kellene csupán lennie, tankönyvekben bemutatva és megmagyarázva a benne való hit okait; nem pedig újságokban, napilapokban, és főképpen nem úgy, hogy az embereket akár átmenetileg is, de hamis illúziókba kergessék... és pláne ne úgy vezessék félre, mint Jónás doktor állítólagos módszere.

***

Brain Storming, 2010-02

***

Ajánlott olvasmányok

Az asztrológia tudományos vizsgálatai

www.mek.iif.hu/porta/szint/human/ezoterik/asztrol/asztrol.htm

Karl Popper

http://hu.wikipedia.org/wiki/Karl_Popper

Áltudomány

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81ltudom%C3%A1ny

Asztrológia

http://hu.wikipedia.org/wiki/Asztrol%C3%B3gia

Tudományos módszer

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tudom%C3%A1nyos_m%C3%B3dszer

http://www.szabadgondolkodo.hu/ismeretterjesztes/tudomanyos-modszer.php

Kutatásmódszertan

http://physics2.kee.hu/__Fizika/KutatasModszertan/toc/toc.html

Kritikai elmélkedések a kreacionizmus entrópiával és az anyagi világ törvényeivel kapcsolatos érveivel szemben…

*** *** *** *** *** *** *** *** ***

Manapság már igen sok „edzett” kreacionista tudja, hogy nem feltétlenül jó irány a biológia területén „hadat viselni” az istenhit eszméjének „harántfülvakarós” elfogadtatása érdekében, mivel az evolúció elméletének működését már a jelenkori, mondhatni valós idejű biomasszában, kísérletesen és megfigyelések alapján is sikerült igazolni. Ahogy lenni szokott, igyekeznek mélyebbre alászállni, és aknamunkával megfúrni a tudomány építményét, és teszik ezt meglepő kreativitással… No, igen – ez a kreacionizmus evolúciója.

Az egyik fő csapásiránya a „végsőkig elmenő” istenbizonyítóknak – akik már szakítottak azzal az istenképpel, amit a Bibliához lehetne kötni – a fizika tudományának egyik alapfogalma: az entrópia. Ezt hovatovább valamiféle „sátánképnek” tekintik, és azt mondják, hogy ha nem lenne egy értelmes rendezőelv a világban, akkor az egész univerzum egy merő káosz lenne, részecskék rendezetlenül kavargó halmaza. Közkedvelt demonstráció erre az, hogy ha veszünk egy vödör homokot, és a földre öntjük, akkor sosem lesz belőle magától(!) homokvár, mert ahhoz, hogy egy homokvár létrejöhessen, ahhoz kell valaki, aki megépíti belőle, ehhez pedig terv és tervező kell, tehát íme: egy vödör homokkal már igazolni is vélik, hogy a világban értelmes rendezőelvnek kell lennie. Aztán a következő mondatban rendszerint minden gond nélkül átviszik ezt a hasonlatot az egész Univerzumra, mondván, hogy ha egy vödör homokból nem lehet magától homokvár, akkor az Univerzum sem nézhet ki úgy magától, ahogy kinéz, amilyennek tapasztaljuk…. Merthogy: „magától nem jön létre semmiféle rendezettség”, mivel „ehhez kell egy olyan felsőbb intelligens hatalom, ami legalább az ahhoz szükséges fizikai törvényeket és rendező elveket megalkotta, hogy a világ működhessen.” Tehát íme: mivel az Univerzumban mindenhol rendszereket látunk működni, amik leírható törvények alapján működnek, így mivel „működést” látunk, vagyis hogy azt látjuk, hogy az anyagnak egyáltalán törvényei vannak, ezért ezek nem jöhettek létre maguktól… feltehetően arra a logikára építve, hogy a társadalom működését és rendjét is az adott társadalom törvényeinek működése határoz meg.

Boncolgassuk ezt a szemléletet egy kissé:

Megvan tehát az új "Sátán", nevesint az entrópia lenne az... ami ellen ugyebár az Intelligens Tervező (aki kimondva-kimondatlanul maga isten) felveszi a harcot és csökkenti azt?

Hát, van egy rossz hírem – ebben az esetben az entrópia a győztes, hiszen a csökkentése érdekében mindig energiát kell befektetni. Ebből a szempontból az életet hordozó entitások igencsak "szarul vannak összerakva", ugyanis rettentően érzékenyek a környezeti változásokra. Igaz ugyan, hogy az életjelenségek tkp. erősen szervezett rendszerszerűségben csökkentik az entrópiát, de az már nem járja, hogy szemmel láthatóan az élő rendszerek szinte kizárólagos összessége egyszerűen semmi mást nem tesz, mint ennek az entrópiának az alacsonyan tartásán fáradozik végig az élete fennállása során! Mivégre hát az egész? Az egész élet semmi mást nem tesz, mint a teljes élettartamát annak kénytelen szentelni, hogy a rendszereit bomlasztó entropikus folyamatokat kompenzálja... Ez számomra egy agyatlan biológiai perpetuum-mobile játéknak tűnik. Ebben az értelemben az élő szervezetek igencsak rosszul teljesítenek más, tartósan alacsony entrópiával rendelkező entitásokkal szemben, mint pl. a szén gyémánt módosulata, vagy akár egy bolygó, vagy egy csillag - ezek jóval hatékonyabban csökkentik az entrópiát, és mennyivel hosszabb ideig!

... Szóval az entrópia-csökkentő rendszerek megalkotását én nem tekinteném az intelligencia megnyilvánulásának, legalábbis ebben semmi „istenien csodálatos” nincs. Ha pedig van, akkor az alacsonyabb entrópiával rendelkező és tartósabban létezők sokkal ragyogóbb termékei ennek a tevékenységnek vagy rendezőelvnek, mint a rettentően sérülékeny életjelenségeket produkáló létezők...

Az entrópia mellett a másik sokszor hangoztatott érv a korábban említett anyagtörvényekkel kapcsolatos érv, ami pusztán abból indul ki, hogy a világunk nem lenne olyan, amilyen, ha az anyagnak nem azok és olyanok lennének a törvényei, amilyenek – mivel azonban mi itt vagyunk és vannak istenben hívő emberek, így a Teremtőnek minden bizonnyal a teljes Univerzum teremtésével kapcsolatban ez lehetett az eredendő célja (… „istenem”, hol van már a 6-napos teremtés meséje…???), vagyis, hogy az legyen, ami van. Mivel azonban most az Univerzum van, létezik, és van, aki ezt megállapítsa róla, így teremtőnek is kellett lennie. (Érdekes, hogy eleddig még senkivel sem találkoztam, aki ebből levezette volna az a sok-sok sületlenséget, amit ez alapján, a világ teremtő értelmes erő létének teret engedve el kellene hinnünk…) Korábban már matematikailag is elemeztem és bemutattam az istenhívők világszemléletének sajátosságait(1), azelőtt pedig levezettem egy fizikai világból vehető isten-manifesztációt is(2), most azonban a kémia világában kell megvizsgálni, miért is nem kell a jelenlévő világ értelmezésében egy „intelligens tervező” istent feltételezni, mivel a világ magától is képes arra, hogy olyan legyen, amilyen.

Tegyük fel hát az alapkérdést: mitől függ tulajdonképpen, hogy mit tapasztalunk a világban? Tegyük fel, hogy az ember eléggé objektíven tudja észlelni a valóságot, vagyis azt észleli a fizikai valóságban, ami ott van – azt látja, ami történik, stb. Azt a tényt a kreacionistáknak is el kell fogadnia, hogy léteznek az univerzumban olyan állandók, amelyek állandók, mivel ezek nélkül nem jöhetnének létre tartósan fennálló rendszerek: ha nincsenek a világegyetemben állandók, és az egész univerzumban azonosan működő törvények, akkor a csillagászat nem azt észlelné, hogy milliárdnyi fényévekre innen is ugyanúgy működnek, mint itt, vagy a másik irányban szintén milliárdnyi fényév távolságra. Vagyis bármely, a valóságot értelemmel, INTELLIGENSEN szemlélő ember elfogadja azt, hogy vannak az univerzumban állandók, amit úgy is fogalmazhatunk, hogy az anyagnak a törvényei időben és térben állandónak vehetők. Miért is – kérdezem még egyszer? És mondom – még egyszer: mert ha nem így lenne, nem léteznének rendszerek, mivel az általunk ismert, és az univerzumban észlelt rendszerek csak állandó törvényekkel működő, állandónak tekinthető anyagokból állhatnak össze. És most nézzük meg, hogy mi is következik ebből! Miről is folyik a vita? Gondolom arról, hogy amit létező világegyetemnek, vagy akár a Földnek, vagy a Naprendszernek tekintünk, az létrejöhetett volna-e az anyag puszta tulajdonságai által, vagy kellett-e valamiféle irányítás, hogy az, ami látunk, úgy legyen, ahogy van? Kellett-e az életjelenségeket mutató rendszerek létrejöttéhez valami más, valami extra, valami plusz, ami nincs meg az anyag meglévő, az egész univerzumban állandó tulajdonságai között? Különbözik az atomok viselkedése egy csillag belsejében attól, amit az emberi szervezetben "művel"? Különbözik egy szénatom egy másik szénatomtól, ha az egyik egy gyémántdarabkában, a másik egy darab grafitban, a harmadik meg egy egyszerű széndarabban, egy negyedik meg egy szénhidrát molekulában van? Más lesz a minősége az anyagnak magának attól, hogy mely rendszer részeként vesz részt annak eseményeiben? Másként kezd viselkedni a vasatom, ha egy hemoglobinmolekulában van, mint ha egy kés acélpengéjében?

Ismerjük a kémiát (tisztelet a kivételnek, bár felteszem, a felnőtteknek elsöprő többségben ebbe a kategóriába tartoznak) – amikor elemekről beszélünk, akkor teljesen mindegy, hogy egyetlen atomról beszélünk, vagy millióról, vagy trillióról… mindet azonos tulajdonságúnak tételezzük fel… De MIÉRT IS? Mert az anyag (kémiai) tulajdonságait az elektronszerkezete határozza meg… Kell ennél többet tudni a kémiában? Amellett persze, hogy az ismert elemek vegyülési módjai és ennek arányai emésztik fel a kémiai ismereteink legjavát, és egy élet is kevés, hogy az ember alaposabban belelásson a lehetőségekbe… no-de, ezek a vegyülési lehetőségek merültek már fel úgy, hogy az elemek egy egyik vegyületben nem úgy viselkedtek, ahogyan az elektronszerkezetük alapján viselkedniük kellene? Én nem tudok róla – mint ahogy szerintem egyetlen olyan kémikus sincs, aki bármikor is azt tapasztalta volna, hogy egy elem nem a rá jellemző módon kezdett viselkedni… Amikor ilyesmi előfordul, akkor mindig az derül ki, hogy egy jelenséget jobban megismerünk: pontosodik a kép valamely részlete, de SOHASEM BORUL FEL AZ ANYAGTUDOMÁNYOKBAN A KONZISZTENCIA!

A mai részecskefizika, amely az atommag mélyére szeretne benézni, alapvetően nem bolygatja meg a kémiai ismereteinket, hiszen minden, ami az atomfizikában érdekes, az már nem kémia, hanem részecske-, pontosabban MAG-fizika, ha úgy tetszik mag-kémia: az atommag részeinek „vegyészete”. Ezen a ponton már tkp. már semmi kapcsolódása sincs az életjelenségekkel, és az intelligens tervezés híveit igazából az anyagi univerzum „életet létrehozó ereje” érdekli… A magfizika érdekes mód mégis közvetlen kapcsolatban áll a nagy és végső kérdésekkel, miszerint „Hogyan keletkezett a világegyetem!”, stb.. Furcsamód, aki behatóbban érdeklődik a csillagászat iránt, az lépten-nyomon magfizikai eszmefuttatásokba botlik, tehát „kénytelen” foglalkozni ezekkel… és érdekes módon ez a kettősség a legcsekélyebb mértékben sem zavarja őket, vagyis a létező Univerzum leghatalmasabb objektumait minden probléma nélkül hozzák összefüggésbe a legapróbbakkal… Vajon miért? Talán azért, mert ami magfizikai szinten történik, az ugyanolyan „tiszta fizika”, mint a csillagászati jelenségek köre. Magfizikai szinten és csillagászati szinten teljesen egyértelmű, hogy a világegyetemben az anyag tulajdonságai állandóak, és ezek az állandó tulajdonságok határozzák meg az egész univerzum működését. Mindezt az teszi tudománnyá, hogy a rendszerek egymáshoz képest való működése minden esetben más és más – az anyagi rendszerek pedig már ott elkezdenek „saját életet élni”, amikor két elemi atom egymás mellé kerül, és meghatározott elektronszerkezetük dönti el, hogyan „viszonyulnak” egymáshoz: kapcsolódnak-e, vagy sem, és ha igen, akkor hogyan… és minden következő elemi atom, amikor képbe kerül, megváltoztatja ezt a felállást… DE – és itt jön a lényeg !!! – mindeközben változatlanul azonos törvények hatnak mindegyikükre, és ezek szabják meg a „közös életüket”.

Hovatovább itt jön az a pont, ami alapjaiban megingatja a kreacionizmus szépen hangzó meséjét – MERT ha az anyag tulajdonságai az egész univerzumban állandóak (és itt tökmindegy, hogy valóban így van-e a TELJES Univerzumban, mivel az ÁLTALUNK ÉSZLELT Univerzumban így van), és ha ezek határozzák meg az anyagi rendszerek viselkedését, az élő rendszerekét is méghozzá a kémiát alapul véve, az elektronszerkezet által (és most ennek a atommag általi meghatározottságát most ne firtassuk!)… akkor vajon mit tudott tervezni a Tervező? Az anyag tulajdonságai állandóak, mivel ezek az univerzum állandói is – egyáltalán maga az agyag sem létezne, ha nem állandó törvények alapján létezne… A kémia már rég felderítette, hogyan indulhatott be a szerves anyagok önreprodukáló rendszerekké szerveződése; az a tény, hogy „nem voltunk ott, és nem tudhatjuk biztosan, hogy az volt-e, amit elképzeltünk”, itt semmit sem számít: a lényeg az, hogy az anyagnak és a törvényeinek „nem kellett meghazudtolnia önmagát” ahhoz, hogy mindezt „önmagától létrehozhassa”. A biokémia, a molekuláris genetika, stb. már régen felfedte, hogyan módosulnak az élőlények, hogyan működik az evolúció… s mindez visszavezethető az anyag állandó, az univerzumban mindenhol és időben állandó tulajdonságaira. Mit tervezett hát ez a Tervező? Csakis egyetlen dolgot tervezhetett: az anyagtörvényeket, teszem azt az elektronhéjak energetikai viszonyaiból felépülő vegyülési képességet… ezeket azonban a magszerkezet határozza meg, ergo megint a magfizikánál kötünk ki… Mit tervezhetett ez a Tervező? Biológiai rendszereket? Minek? Hogy az állandóan megjelenő mutációk amúgy is hamarosan átrendezzék az élőlény DNS-ét, vagy hogy egy környezetváltozás következtében egy specializálódott képesség miatt kipusztuljon egy egész faj? Miért hozna létre egy prédafajban pl. mutatós tollazatot, ha ezzel pl. könnyebben elkaphatóvá teszi a ragadozója számára? … Mit tervezett ez az Intelligens Tervező? Kérdem én, mit…???

Látható tehát, hogy ha felmerül egy intelligens tervező gondolata, már ott elakadunk, hogy vajon mit tervezett ez az intelligens tervező, és miért lenne intelligens tervezés eredménye az, hogy a világ olyan, amilyen… Túlságosan jól ismerjük már a világot ahhoz (mármint azok, akik vették maguknak a fáradtságot, hogy megismerjék), hogy azt feltételezzük, hogy az emberhez bármiféle köze lehetne közvetlenül bármiféle teremtő erőnek. Én ebben semmi mást nem látok, mint a kronológiailag ugyan modern, szellemiségében azonban még mindig a primitív, ösztön-meghatározottságokban gondolkodó és felnőtten is a szülői függőség biztonságát visszavágyó, világnézetileg fehér foltokkal felvilágosult ember vergődését, aki teszi ezt ugyanazzal a vehemenciával, mint az a kisiskolás, aki ököllel megy neki a társának, ha az nem az ő anyukáját nevezte a legszebbnek és a legjobbnak…

*** *** *** ***

Kapcsolódó írásaim

(1)

Az ISTENHÍVŐK VILÁGKÉPÉRŐL jut eszembe – avagy: az „istenes világképlet”

Brain Storming - 2010.01.24.

Az anyag semmiféleképpen nem az általunk ismert élet létrehozására „lett tervezve” – akkor nem létezne annyi, az életet lehetetlenné tévő dolog és hatás…

(2)

Fizikai Isten, avagy manifesztálódás a gravitációban???

Brain Storming - 2007.06.12.

LEHET, HOGY ISTEN TEREMTETTE AZ ANYAGOT, … DE A VILÁGOT A GRAVITÁCIÓ, AZ EMBERT PEDIG A VONZÁS … (BS, '96.)

***

BRAIN STORMING, 2011-09-22

(A római mitológiában: Jupiter – a legfőbb isten, a villám és mennydörgés istene; JANUS – a nap istene, minden bemenet és kijárat, minden ajtó és kapu istene, a kezdet és a vég)

Teleológia… a legtöbben a teológiával keverik, és bár van közük egymáshoz, továbbá a teológia nagyban támaszkodik rá az érvelésében – a teleológia az emberben mélyebben gyökerező valóságtorzítási mechanizmus, mint az istenhit irányában való torzítás. Az istenhit egy jóságos és könyörületes célzatossággal rendelkező, megszemélyesített erőt jelent, amit „Gondviselésnek” is szokás nevezni – esetében a „megszemélyesítés” a lényeg, aminek a mechanizmusa általában az emberi kapcsolatok, szűkebb értelemben a szülő-gyerek gondviselői kapcsolatok mintájára működne a benne hívők szerint. A teleológiában való hit röviden így szól: „mindennek, ami történik, célja van”; „minden valami magasabb cél érdekében történik”, továbbá: „semmi sem történik véletlenül”, stb., számos formában és metaforával megfogalmazható. A teleológia nem jelent automatikusan kifejezett istenhitet, hanem csupán az események és a „sors” előre elrendeltségét, esetleg előreláthatóságát – mivel, ha valami célzatos, akkor tervezett és így előre látható.

A kreacionizmus is alapvetően teleologikus szemléletet jelent: azt feltételezi, hogy a ma látható komplex biológiai formák nem jöhettek létre véletlenül, vagy akár véletlen, esetleges események folyamán. A kreacionisták nem számolnak azonban azzal, hogy míg igazuk van egy egylépéses, vagy néhány lépéses komplexitás kialakulásának esélyével kapcsolatos kételyeiket illetően, a biológiai eseménysorozatok, amik a mai formákat „létrehozták” – amelyek a földtörténeti időtávlatokat tekintve óriási eseménytömeggel rendelkeznek –, az alapvető biokémiai törtvényszerűségek általi valószínűség mellett is létrehozhatták a mai bioszféra formagazdagságát. Furcsa, hogy a kumulatív szelekció egyszerűen belátható logikusságát elutasító kreacionisták végtelenül nagyobb esélyt és valószínűséget adnak egy soha konkrétan nem tapasztalható, megszemélyesített gondviselőnek és tervezőnek hitt erőnek. A kreacionista teleologika ott fut zátonyra, hogy az aktuális biologikumot tekinti tökéletességnek (furcsa mód teleologikus tévedésben vannak a fajmentő programok hívei is: többségükben vagy csúcsragadozókat (pl. tigris, fehér cápa), vagy jelentősebb ragadozó vagy vetélytárs nélküli élőlényeket (pl. kékbálna, elefánt, orrszarvú) óvnak a kihalástól, holott azok eltűnése van a legcsekélyebb hatással a bioszféra egyensúlyi állapotára), holott a faji jellegek változása ma is szemmel kísérhető (lásd a fajtanemesítést), nem beszélve a genetikai kísérletekről; továbbá az evolúciót előrelátható iránnyal és céllal igyekeznek felruházni. Ebben megint csak egy irányban gondolkodnak, hiszen semmivel sem igazolható egy faj adott formájának tökéletesebb foka egy másik fajvariáns formájához képest; továbbá egy adott élőhely fajtagazdagságának okát – ha egy élőhely adott jellemzőket kívánna meg, mint „adott élőhelyhez legjobban alkalmazkodott formát”, akkor nem tudnak magyarázatot adni arra, miért élnek homlokegyenest ellenkező igényű és formájú élőlények egy adott élőhelyen. Egy eleve tervezett bioszférában nem lehetne lehetséges sem fajkihalás, sem fajtaváltozás, mivel ez az egyensúlyi állapot végzetes felborulását jelentené. A mai fajtavédő programok is ebben a tévedésben leleddzenek – alapvető, a  bioszféra egyensúlyi állapotát is veszélyt jelentő fajtaváltozások vagy kihalások nem a fejlett többsejtűeket érintenék, de többnyire még csak nem is a felszíni összefüggő biomasszát (lásd az esőerdőket), hanem a sekélytengeri élővilágot. Érdekes módon ezt éppen maga J.E. Lovelock hírdeti, aki GAIA-elméletével kényes területre evezett: igaz, a könyvében említik, hogy a GAIA-elmélet csak MUNKAHIPOTÉZIS, sokan mégis annyira „komolyan” veszik, hogy itt-ott a NEW AGE-mozgalomban is szerves helyet kapott. Emellett igaz az is, hogy maga Lovelock is azt írja, hogy a gaiai bioszféra a darwini természetes szelekció révén jött létre, ám azonnal azzal folytatja, hogy ennek célja minden körülmények között az élet számára optimális feltételek fenntartása. Nem csoda talán, hogy mindez az elképzelés erős kritikát kapott olyan biológusoktól, mint Ford Doolittle és Richard Dawkins, akik szerint a természetes kiválasztódás nem képes az egész Földre kiterjedő önzetlenséghez vezetni. Ehhez mindenképpen az kellene, hogy az élő szervezetek genetikai szerkezete is előrelátást és tervszerűséget tartalmazzon.

Hogy ne mélyedjek el túlságosan a teleológiának a biológia területén elburjánzott témájában, összegzésképpen azt mondhatom a fentiekről, hogy a céltudat, mint olyan, hatékony evolúciós tényező az intelligenciával rendelkező fajoknál, de a felhalmozott tapasztalatok mellett az is csak egyfajta „próba-szerencse”-alapon való működést és hatékonyságot mutat. A tervezett tevékenység sikere felett érzett öröm kiváltója lehet a tervezettség és céltudat egyfajta felsőbbrendű ereje túldimenzionálásának – és ez javarészt elfedi a sikertelen tervek és kudarcot vallott célkitűzések feletti elkeseredést.

Vallási körökben a teleológiai okoskodások létjogosultságának tényét magából a létből vélik levezethetőnek, mondván, pl. "mivel szabad akarattal, öntudattal, boldogságkeresési vággyal rendelkezünk, vagyis a létünk Oka feltétlenül valami Célhoz köthető."

No persze, tegyük fel a kérdést, hogy vajon ki mondja meg, hogy mi lenne ez a cél? Egy ok-okozati univerzumban nem lehet cél-nak tekinteni egy n esemény utáni n+1 eseményt, mivel azt követi az n+2 esemény, majd az n+3, stb.. Mert így mi, vagyis melyik n-esemény lenne a valódi Cél? Mi alapján állítatunk fel bármiféle célt a lét okaként? Egy létező dolog létezésének oka a létezését megelőző események lehetnek, de a célja nem a létezése maga, és nem a konzisztens létezésének megszűnése, mivel ezek csak egy eseménysor közbülső elemei.

A fenti kijelentés alapvetően csak azt igazolja, hogy valamiféle céltudatban HISZ a kijelentője, de ezt igazolni nem tudja, legfeljebb csak további HITEKKEL.

További kedvelt szólam ez: "Itt a földön minden tettért felelősség jár, és egész életünk így maga után vonja egzisztenciálisan a felelősséget."

Mondhatni „lerágott csont” – ez az immanens igazságosság elképzelése – részletesebben:

"Az immanens igazságosság az az elképzelés, hogy a rossz cselekedetekért járó büntetés abszolút és elkerülhetetlen, hogy még a titokban maradt rossz cselekedetet is valamilyen megtorlás követi, balesetek, vagy balszerencse formájában, amelyet egy magasabb hatalom, például Isten hoz a vétkesre. Piaget szerint ez a gondolkodás jellemzi a nyolc (sok pszichológus szerint inkább nyolcvan) éven aluli egocentrikus gyerekeket, és sokszor felnőtteket, akik az énközpontúság miatt olyannyira csak önmaguk iránt érdeklődnek, hogy érdeklődési köréből minden más személyt kizár, képtelen, vagy alig hajlandó elfogadni mások perceptuális kereteit, vagyis mások szemével látni a világot. (Statt, '94)"

De menjünk tovább… Van, aki a teleológiás gondolkodást a csillagászati jelenségekre is kiterjeszti, például valahogy így: „A célt az alapján állítjuk fel, hogy mi magunk az életünkben mit tervezünk el a jövőre nézve. És ami ezeket az egyéni célokat elősegíti, az mindig egy folyamat. Tehát a folyamat egymásra épülő részeit céltudatosság ötvözi. Pl. hogy a Jupiter mintegy védőbolygója a Földnek a meteorok és az üstökösök ellen, azt feltételezi, hogy nem véletlenül ilyen nagy a Jupiter, és nem véletlenül van viszonylag közel a Földhöz - mégpedig azért van, hogy mi ne pusztuljunk el, tehát véghez tudjuk vinni céljainkat.”

No de, kérdem én: még hogy a Jupiter a védőbolygója a Földnek? Az ember azt hinné, hogy mindez csak valami tetszetős szóvirág, de nem – ezt a National Geography-ból idézte az illető, és igen sajátosan értelmezte a kommentárszövegek metaforikus fordulatait – az ugyanis, hogy a Jupiter javarészt elszippantja a közelében elhaladó, és a Naprendszer belseje felé haladó üstökösök, aszteroidák, meteorok javarészét, nem jelenti azt, hogy ez azért lenne, mert a Jupiternek EZ LENNE A FUNKCIÓJA, valamiféle magasabb rendű cél elérése érdekében ...

Egyesek számára a Jupiter „tisztogató” hatása példát nyújthat az élet kialakulását illető esélytelenségnek, és annak fenntartására, tovább működésére vonatkozó véletlen egybevágások miértségének.

Erre csak azt lehet válaszolni, hogy bizony az élet kialakulásának nem esélytelensége volt, hanem igen csekély esélye vagy valószínűsége.

A "véletlen egybevágóságok" itt nem feltétlenül értelmezhetők: az, hogy a Jupiter befog olyan égitesteket, amik a Naprendszer belseje felé tartanak, az nem még nem jelenti azt, hogy ezt kifejezetten a Föld és a rajta virágzó élet kedvéért tenné. A Jupiter ugyanis mindenféle égitestet befog, még a Naprendszerből kifelé tartókat is, és olyanokat is, amiknek a pályája még csak meg sem közelíti a Földét... és eleddig nem olvastam még olyat, hogy bármikor is megállapítottak volna olyat, hogy a Jupiter egy olyan, a Föld felé tartó égitestet befogott volna, és ezzel megakadályozott volna egy ütközést... ezáltal az a bizonyos "véletlen egybevágóság" sem releváns kijelentés, még akkor sem, ha a Jupiter valóban be is fog(ott) ilyen égitesteket. Merthogy befog OLYANOKAT IS, de nem azért van ott, hogy a Föld felé tartókat befogja.

Ez a félreértés abból adódik, hogy egy létező számos tulajdonsága közül kiemel olya(noka)t, ami az érve szempontjából érdekes, és azt az illető létező fő funkciójává teszi, ami SZÁMÁRA, ÉS AZ ÉRVELÉSE szempontjából lényeges – ez azonban torzítás, mivel egy létezőnek számos más hatással is bírhatnak a kiemelt tulajdonságai is, a Jupiter esetében pedig sok egyéb jellemzője is van (érdekes, hogy sokan elfeledkeznek a további 3 gázóriásról, még a Jupiteren túl).

Továbbá – abba a hibába is beleeshetnek a Jupiterrel kapcsolatos fent említett félreértés kapcsán, hogy a Naprendszer felépítését a Földi élet szempontjából véli szükségszerűen olyannak, amilyen, holott a Naprendszer azért olyan, amilyen, mert olyan, amilyen! A földi élet semmiféle kozmikus hatással nem bír, legfeljebb a kiszabaduló apró mesterséges égitestek és a rádióhullámok adnak hírt arról, hogy "van itt valami", de ez is csak értelmes lények számára bírna jelentőséggel, a Világegyetem létezése szempontjából lényegében nem is létezünk – a földi élethez hasonló entrópia-csökkentő komplexitás annyira nem jellemző a világűr jelenségeire és észlelhető objektumaira, hogy nagyon úgy tűnik: "a világegyetem fejében még csak meg sem fordult az élet fogalma"; egyébiránt már tapasztaltunk volna máshonnan is érzékelhető és értelmezhető életjeleket.

*** *** *** *** *** ***

Megjegyzések, források:

A vita forrása:

http://www.virtus.hu/index.php?id=room&aid=69743

Római mitológia

http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_mitol%C3%B3gia

Teleológia

http://hu.wikipedia.org/wiki/Teleol%C3%B3gia

Filozófiai naturalizmus

http://hu.wikipedia.org/wiki/Filoz%C3%B3fiai_naturalizmus

A naturalizmus kritikája

http://www.newadvent.org/cathen/10713a.htm

J.E. Lovelock: GAIA – A földi élet egy új nézőpontból, Göncöl Kiadó, Bp., (eredeti kiadás: Oxford University Press, 1979.)

”Publikálási elfogultság alatt azt a jelenséget értjük, hogy pozitív kimenetelű kutatások sokkal gyakrabban kerülnek publikálásra, mint negatív kimenetelű társaik. Itt negatív kimenetel alatt azt kell érteni, hogy a kutatás nem tár fel összefüggést ott, ahol keresték, illetve hogy nem sikerül kimutatni egy jelenség negatív hatásait. Ezt az elnevezést használják a médiának arra a szokására is, hogy előszeretettel közöl le pozitív eredménnyel záródó orvosi kutatásokat, miközben elsiklik a negatív kimenetelűek fölött. A média elfogultsága talán a tudományos folyóiratok elfogultságával magyarázható, ez utóbbi viszont inkább a kizárólag pozitív eredményeket publikálni szándékozó kutatókra vezethető vissza, mintsem valamiféle részrehajlásra a szerkesztőség részéről.”

(idézet forrása: http://www.szabadgondolkodo.hu/szkeptikus/szotar/publikalasi-elfogultsag.php )

A fenti idézethez részemről a következőket tenném hozzá:

Ez fontos jellemzője az áltudományok publicitásának is - különösen őszintén vall erről az Elixír magazin Agykontroll rovata (pár éve legalábbis így volt), ahol is Domján úr direkte arra hívta fel az agykontrollosokat, hogy osszák meg sikeres kísérleteik történetét, ergo - a rovatban csak sikeres eseteket lehetett olvasni, amiből azt a következtetést vonhatta le az olvasó, hogy csupa siker, ha az agykontrollt alkalmazza.

Hasonlít ez az álmok megvalósulására is - arra emlékszünk, amikor bejöttek az álmaink, de arra nem, amikor nem. Az emberre jellemző, hogy az életében lefolyó és megtörténő események, történések óriási áradatából azokat jegyzi meg, amik között összefüggéseket talál, ez azonban nem jelenti azt, hogy ok-okozati összefüggés valóban lenne adott események között.

A babona is ezen alapul - egy véletlen egybeesést, időbeli vagy térbeli egymásmellettiséget ok-okozati viszonyként értelmezünk, és azt hisszük, hogy a továbbiakban is érvényes lesz. (lásd: "ezzel a ceruzával írtam egy jeles dolgozatot, ez a ceruza szerencsét hoz, ezzel fogom írni a többit is!")

Szokták ezt hívni "kis számok törvényének" is, vagy statisztikai torzításnak, amikor is csekély számú eseményből (lásd: a homeopátia alapjait is egyetlen megfigyelésből eredeztetik) általános érvényű következtetést vonnak le.

Ezt egy hagyományos kínai tanmese is illusztrálja, amiben egy paraszt szántás közben megriasztott egy nyulat, ami nekirohant fejjel egy közeli fatörzsnek, kimúlt, és a paraszt hazavihette a családjának. Ezután a paraszt féltve őrizte a fatörzset, mert azt hitte, hogy ez ismételten is bekövetkezik majd.

Úgy is mondhatnánk rosszindulatúan, hogy "az ostobaság pozitív visszacsatolással működik".

 ***

BRAIN STORMING, 2006