Elmélkedés egy UFO-előadás jegyzeteiből

Kép forrása:

http://www.cartoonstock.com/newscartoons/cartoonists/sge/lowres/sgen164l.jpg

6.___ Elgondolkodtató továbbá az UFO-lógusok „HUMAOID”-képzete. Elméletük, azaz az ő elmondásuk szerinti „tapasztalataik” és leírásaik alapján a HUMAIDOK – vagyis az UFO-ok utazói – AZ EMBERHEZ NAGYON HASONLÓ FELÉPÍTÉSŰEK! Innen is származik a „humanoid” elnevezés, amit magyarul akár „emberszabású”-nak is nevezhetnénk. No de, álljon meg a menet! Ha a legtöbb humanoid-, pontosabban UFOnauta(!)-ábrázolás ennyire „emberszabású”, akkor feltételezhetjük, hogy legalább ennyire hasonlók az érzékeik is. Mindebből nem elvadult feltételezés, hogy a kifejlődésük helye, az eredeti élőhelyük is nagyon hasonló lehet a miénkhez. … (Érdekes módon mindeddig nemigen láttam olyan számítást, ami azt fejtegette volna, hogy mekkora az esélye egy Föld-szerű bolygó létezésének? És ezzel a hasonlósággal még csak a töredékét érintettem egy humaniod faj létezésének a valószínűségéhez. – Erre később még visszatérek!) Lévén hasonló ingerekre kell, hogy reagáljanak, min itt a Földön. Szóval a hasonló felépítéstől eljutottunk a hasonló élőhely feltételezéséhez.

Ez azt is feltételezni sejtetné, hogy az élet kialakulásának és fejlődésének van egy bizonyos szabályszerű rendje, ami azonos, vagy közel azonos feltételeknek fennállása esetén közel azonos biológiai entitásokat produkál.

Ebből azt is leszűrhetnénk, hogy a Föld nem egyedi eset az Univerzumban, hanem olyan bizonyos feltételekkel rendelkezik, ahol törvényszerűen kialakul az ÉLET valamilyen formája – az UFOnauták leírása szerint pedig megtévesztően azonos módon.

Ez elméletnek szép, viszont csak akkor áll meg, ha a földi állapotokat standardnak vesszük, vagyis igen gyakorinak.

Valahol itt azonban belépnek a KOZMIKUS FELTÉTELEK. Itt a központi csillag és az adott bolygó távolságát, az adott csillag és bolygó tömegét, a bolygó rendszeren belöli pályahelyzetét (és a még sok egyéb tényezőt) értem… A legutolsóval kapcsolatban pl. képzeljük el, mi lenne, ha a kisbolygó-övezet közel lenne hozzánk – valószínűleg gyakrabban érnének minket a kozmikus töredékek bombái, ami igen kedvezőtlen az élet zavartalan fejlődése szempontjából… ami azonban megintcsak „ambivalensen antropomorf” szempont, mivel az evolúciót éppen a nagy kataklizmák tudják a leginkább felpörgetni. Közhelyes példa erre a legutolsó nagy kihalás, ami az emlősök előtt nyitotta meg a fejlődés útját, a szó legszorosabb értelmében egy csapással elsöpörve a dinoszauruszokat az útból. A kozmikus feltételek sorát azonban még lehetne folytatni az adott csillagrendszer egyéb tagjainak helyzetével, beleértve az anya-galaxison belőli mozgásokkal, stb. … De egyelőre túl is léptem a szükséges léptéken, hiszen elegendő most pusztán a földi adottságokat figyelembe venni.

(Már most jelzem, hogy a most következő fejtegetések már nem szokták érdekelni az UFO-lógusokat, mivel ezek nem tartoznak az érdeklődési körükhöz.)

Ha egy bolygót az életfeltételek biztosítása szempontjából szemlélünk, akkor a tömegnek igen nagy jelentősége van, mivel ettől rendkívül sok minden függ! Elsősorban az égitest gravitációs ereje, ami döntő befolyással van a folyékony és gáznemű anyagok elillanásának megakadályozására.

Aztán ott van a bolygóképző anyagok adott aránya – ami befolyással lehet mind a kezdeti hőfok csökkenésének mértékére, mind az ebből következő tektonikus mozgások keletkezésére, intenzitására is, amiből adott földrészmozgások is következnek.

És végül a klíma! A csillagászati és bolygófizikai kutatások eredményei szerint ELMÉLETILEG MEGVAN A LEHETŐSÉGE AZ ÉLET KIALAKULÁSÁNAK A VÉNUSZON ÉS A MARSON IS. A jelenlegi állapotban azonban maximum mikroorganikus szinten, ahol a csúcs esetleg a vírus vagy talán a baktérium lenne.

Meglehetősen szubjektíven, de az a meggyőződéses véleményem, hogy az Univerzumban – de ne is menjünk annyira „messzire” – de még itt a Tejútrendszerben is inkább az óriásmolekula szintű, a vírus, legfeljebb a baktériumszintű „csúcs”-életformában létező életet tudom olyan gyakorinak elképzelni, mint az UFO-hívők A HUMANOID FORMÁT.

Azt hiszem, fontos szempont még ebben a „humanoid vendég” témában a kozmikus elrendeződésnek az a momentuma, hogy az adott bolygónak van-e holdja, követője. Gondolok itt esetünkben a HOLD ŰRHAJÓZÁSRA GYAKOROLT HATÁSÁRA. Igaz, most azt mondhatná bárki, hogy alig egy évtized elegendő volt arra, hogy az emberiség addigi tapasztalatait képes volt úgy koncentrálni, hogy biztonságban kiléphetett a saját lényét teremtő és fenntartó körülmények közül olyan módon, hogy a másik égitestre ellátogatott, és ott a saját érzékeivel tapasztalatokat szerezhetett.

Ennél a pontnál léphet be egy olyan KOZMIKUS-ÉLET Törvény, amely kimondaná:

AZ ÉLET ALAPEGYSÉGE AZ ÉGITEST.

Tehát az élet, mint önálló entitás, mindig bolygófüggő. Mert ha csak egy kicsit is belegondolunk, akkor beláthatjuk, hogy a BOLYGÓK KÖZÖTT NINCS törvényszerű ANYAGI KAPCSOLAT, nincs (kölcsönös) anyagcsere! A fizikális hatásokon (vagyis fény-, gravitációs- és sugár-hatásokon) kívül nincs materiális kapcsolat, ami kettejük között valamiféle olyan hidat verne, ami az élet számára használható kapcsolatot jelenthetne.

… És ezért óriási dolog kilépni az egyik bolygóról és meglátogatni egy másikat. A Hold szerepéhez visszatérve. Ha a ’60-as évek elején Kennedy nem a Holdat, hanem a Marsot tűzi ki az évtized űrhajózási céljának, akkor biztosan kudarcot vall… és nemcsak ő, hanem az oroszok is, sőt, az egész emberiség is; mivel ha nincs a Holdért és az űrhajózási trófeákért folyó verseny, akkor nem lett volna talán semmiféle olyan intellektuális-technikai vetélkedés, ami eltérítette volna a korabeli nagyhatalmakat a III. Világháború felé vezető úton. Így is eléggé rezgett a léc, amivel sikerült átlendülni a közvetlen háborús ingerküszöbön… És persze az Apolló-program is borotvaélen táncolt, mire a Hold-utazásig eljutott. Az óriási, erőösszemérésből fakadó fejlődési tempó látványosan akadt meg az első közös orosz-amerikai űrrepüléssel, a Szojuz-Apolló találkozóval.

Azóta a csillagászati ismereteinket, a távközlésünket és az űrbe való kijárási képességeinket gyarapítottuk. Jelentős továbblépés – ami emberi léptékkel mérhető volna – az emberes Mars- vagy Vénusz-utazás lenne. Ilyesmi jelenleg kilátásban sincs! (Megjegyzem, hogy ezeket a sorokat 1996-ban írtam le – mind a mai napig, 2011-ben sincs még semmiféle érdemi előrelépés ezügyben. A technikai megoldások tekintetében persze hatalmas elméleti munka folyik, de ez mindig is folyt az 50-es évek vége óta.)

Pedig a legfontosabb lépést már megtettük. Bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk olyan technikai feltételeket biztosítani, hogy fajunk képviselői személyes tapasztalatokkal térhessenek vissza egy másik égitestről. Ezek után „csak” anyagi és technikai lehetőségekre van, ill. lenne szükség. Valószínűnek tartom, hogy ennek emberi okai vannak, mármint annak, hogy nem történik tevékeny próbálkozás a következő jelentős lépések megtételére.

Szempont lehet még azoknak az anyagoknak a hozzáférhetősége is, amik az űrhajózásban használatosak. Mert mi van, ha geológiailag nem hozzáférhetők, vagy feldolgozásuk magának a repülésnek a „költségeivel”, pontosabban idő- és energia-igényével vetekszik.

Aztán itt van a kísérletezés kérdése is. Valószínűleg nem logikai úton, vagy elméleti okoskodásokkal következtetik ki azokat a hajtóműveket, technikai megoldásokat, amikkel járműveik rendelkeznek, és utána már csak meg kellett építeniük. Egy olyan képességekkel rendelkező járművet valószínűleg nagyon hosszú ideig fejlesztettek ki, vagyis a megalkotása igen hosszú időt vehetett igénybe.

Ehhez ugyan nem szorosan kapcsolódik, de magának az Univerzumnak a kora is belejátszhat az időben fennálló lehetőségekbe. Mert, ha alapnak vesszük a mi helyzetünket, miszerint a kb. 4.5 milliárd éves múlttal rendelkező Földön csak most jutottunk el az űrhajózás lehetőségéig, és helyzetünket ideálisnak mondhatjuk az élet zavartalan fejlődése szempontjából – természetesen az intelligencia fejlődését tekintve elsődlegesnek, mivel abban az UFO-lógusok is egyetértenének velem, hogy a „humanoid látogatók” sem a maguk természetes formájában érkeztek ide, hanem az űrben közlekedni képes járművekkel, vagyis technikai eszközökkel, amiket a maguk intelligenciájával alkottak meg. Ehhez pedig az kell, hogy elegendő ideig tudjon egy fejlett technikai civilizáció fennállni és fejlődni. Röviden: az adott élőhelyen elegendő ideig tudjon az evolúció oly módon működni, hogy az abban kifejlődött intelligencia elindíthassa a tervszerű technikai evolúciót.

A Föld, ebből a szempontból is elégé egyedi, mivel a rajta kifejlődött életnek nemcsak egy táplálékláncban való résztvevőként kell helytállnia, akár ragadozóként, akár zsákmányként, hanem magával az élőhellyel is meg kell küzdenie. Sejtésem szerint ez is lehet az oka annak, hogy a Földön a szárazföldön alakult ki magas szintű intelligencia, és nem pedig az óceánokban… Erről később még majd részletesen értekezem.

***

BRAIN STORMING

***

Folyt. köv.

Elmélkedés egy UFO-előadás jegyzeteiből

Kép forrása:

http://3.bp.blogspot.com/_Uo2IQsX3Izc/TAz0TKOwXxI/AAAAAAAAAIg/8DCo63-zFuA/s1600/Big+UFO-like+cloud.jpg

5. ___ A következő megfigyelésem az UFO-lógusok észjárásával kapcsolatban az, hogy hajlamosak mindenbe „belelátni” olyasmiket, ami az UFO-hitüket igazolja. Ez némiképp érthető – az idegenek földi tevékenységének hite legalább annyira izgalmas, mint amennyire nem bizonyítható! A hitet tehát alá kell támasztani – és az igazán lelkes hívő bizony mindenben a kételyeinek igazolását látja. … Csak a pszichológiailag igen vak szemlélő nem látja ebben a nyilvánvaló mögöttes motivációt; ugyanaz itt is, mint minden hitrendszerben: aki az életével, a környezetével, a világ dolgainak jelenlegi alakulásával, esetleg az ő jövőbeli kilátásainak lehetséges alakulásával nincs megelégedve, annak mindenképpen keresnie kell egy „másvilágot”, ahol megtalálhatja azt, amit „evilágon” nem talál. A nyomorúságos, sötét középkori parasztság tömegeinek megnyugvást adhatott a túlvilágon való megnyugvás képzete, ami mindenképpen jobbnak látszott, mint az az evilági pokol, amit az uralkodói körök műveltek velük. A hazai rendszerváltás is felpörgette az ezotéria- és mindenféle para-hitet, mivelhogy a hirtelen jött szabadsággal az emberek rádöbbentek, hogy földrajzilag már nem, életmódjuk színvonalában igen-igen messze vannak attól a nyugattól, aminek termékei, képei, pusztán pénzért megvehető lehetőségei rászakadtak. Az emberek többsége nem fog hanyatt-homlok elköltözni egy jobb életszínvonalú közösségbe, mivel élete, szokásai, szociális kötődései oda kötik, ahol eddig is élt – az ember sokmindent nagyon jól tud, bizonyos életkor után azonban váltani már nemigen …Eszembe jut Szent-Györgyi Albert azon megjegyzése, amiben azon sajnálkozott, hogy minden igyekezete ellenére nem boldogul a kvantum-fizikával, holott sejtése szerint felhasználható lenne a biológiában… majd kifejtette azon megfigyelését, hogy az általa ismert tudóstársadalom kb 40, éves koráig képes merőben új ismereteket befogadni, utána – megfogalmazása szerint – „megmerevedik” az ember gondolkodása. Nos, így van ez mindenkivel. A rendszerváltáskor a szabadsággal nem jött el a nyugathoz való felzárkózás, de a szele megcsapta az embereket – ők is részesülni szerettek volna abban a jóléti-fogyasztói társadalom kínálta élménytobzódásban, amire azonban nemigen volt sem pénzügyi, sem kereskedelmi forrása – megnézhették a tévében, vagy tervezgethették, hogy majd ha lesz pénzük rá, akkor megveszik… De nem költöznek pusztán az anyagi jólétért oda, ahol ez könnyűszerrel elérhető lett volna. Így hát a tömegek maradtak a fenekükön, vagy egyes, a családjukért anyagi felelősséget érző családfenntartók, aki jó szakemberek is voltak, kiköltöztek pénzt keresni, hogy a családjuk idehaza boldoguljon… és igen gyakran ezzel fel is bomlott a család egysége. Persze a többség maradt, és maradtak a gyerekek, és a nagyszülők is, vagyis lényegében mindenki. Az itteni életlehetőségek mellett azonban megmaradtak a nyugatról már nemcsak beszivárgó, hanem beözönlő „szellemi- és érzelmi izgatószerek”, hatalmas írásos, képi és mozgóképi tömegben. Így tört be a köztudatba az UFO-hit is, színes magazinok jelentek meg az újságosbódékban, a köztévében is beindultak a para-műsorok (mint pl. a „Nulladik-típusú találkozások”), szerte mindenfelé klubok alakultak, és előadásokat is tartottak a „kutatók”.

Ezek a nagy hullámok ma már részben lecsengtek, és halkan beépültek egy nagyjából összefüggő egységbe, amin akár a New Age fogalmát is érthetjük… mindez azonban kb annyira egységes, mint amennyire egy szeméttelep. Merthogy az egésznek valójában tényleg nagyon olyan szaga van – olyan ideológiai és világnézeti szeméttelep, ahová a meglévő valóságukkal elégedetlenek járnak guberálni. Persze, akinek ez a metafora sértő lenne, annak javaslom a „bolhapiac”-képet, ami talán pontosabb is: egy szeméttelepen már nem kérnek pénzt a mások számára használhatatlan vackokért, a NEW AGE bolhapiacán azonban nagyon is borsos árat kérnek a „másvilágokért”: mindennek betetőzése a Scientológia Egyház lehet, de köztes, világnézeti pénzbehajtókat találunk úton-útfélen a mi házunk táján is – van aki gorfi-sütőlap-felületű műanyagbóvlit árulnak bűverővel, mások csak bőrön himbálódzó talizmán-kavicsokat.

Mára ez a valóságtorzító másvilág-kacat biznisz olyannyira elborította az emberek hétköznapjait – és ezzel együtt természetesen az elméjüket is – hogy ma már ezeknek a hívői képzelik magukat „nyitott gondolkodásúaknak”, „tisztánlátóknak”, „felvilágosultaknak”… persze, ez nagyon „trendi” azok körében, akik a lelkük mélyén belátták, hogy az életük alapvetően kisiklott, hogy a tini-kultúrából a munka-világába belépve alapvetően szembesülniük kellett volna a korábban a szemüket kiverő valósággal… és persze azok között is, akik már nem a nyugati világ életélvező tobzódását irigylik, hanem a tulajdonképpeni közelmúltjukat. És ilyenkor kell a fogódzó, kell a támasz, kell a magyarázat arra, hogy a jövőbe vetett gerjesztett remények miért is nem váltak valóra… és noha a többség magára erőszakolja azt a hamis vigaszt, miszerint „Tulajdonképpen megtaláltam a helyemet az életben…”, stb., alapvetően emiatt népszerűek azok, akik népszerűek, és azok is, akik CSAK népszerűek, vagy közismertek; ezért tombolhat ma a bulvársajtó, ezért élik sokan az életüket a szappanoperák szereplőivel; ezért hitetik el a szülők gyerekeikkel, hogy ők majd sokkal többre vihetik, mint ők… ezért alakul és alakult ki  a történelem során állandóan az a képzet, hogy „Kell, hogy legyen egy sokkal jobb világ, mint az, amiben élünk”, és „Lehet, hogy ez a világ nincs is messze, és lehet, hogy már itt is vannak a küldöttei, csak mi nem vesszük észre őket, vagy nem értjük az üzeneteiket”… A különböző kultúrák technikai és világnézeti fejlettségétől függően ezek hol szellemek, hol angyalok, hol UFO-k lettek – mindegy volt, hogy mik, a lényeg az (volt), hogy „megértsük a jeleiket”. És mivel soha, sehol nem álltak elő személyesen, így bármiben, vagyis mindenben lehetett az üzeneteik után kutatni. Ha valaki eléggé kreatív, akkor bármit „meg tud magyarázni” UFOkkal, szellemekkel, rejtélyes erőterekkel… anélkül, hogy komolyabban vizsgálódnak; ha pedig vizsgálódik is, akkor csakis a előfeltételezéseinek megfelelő valóságrészleteket ragadja és emeli ki tapasztalhatókból… Talán közismert a mondás, miszerint: „Ha egy hordó szennyvízbe egy pohár tiszta vizet öntesz, akkor szennyvizet kapsz; ha egy hordó tiszta vízbe egy pohár szennyvizet öntesz, akkor is szennyvizet kapsz.” Hogy ebből mi ebben a témában a tanúlság? Egyszerű – ha egy jelenségnek igen kevés mozzanata (akárcsak egy is), akár az UFOkkal is magyarázható, akkor egy hívő UFOlógus szemében az már az UFOkkal magyarázható. Merthogy: ha egy UFO-lógus éppen UFO-t akar látni, vagy tapasztalni, akkor ezt még a valóság sem tudja megakadályozni benne…

***

BRAIN STORMING

***

Folyt. köv..

Elmélkedések egy UFO-előadás jegyzeteiből

Kép forrása:

http://fdvenglish2pbl.pbworks.com/f/1162385609/8527~Stupid-People-Posters.jpg

Magyarországon a rendszerváltás után, a 90-es évek voltak az UFO-hívők aranykora, legalábbis ami a médiában való megjelenést illeti. Egyre másra indultak a UFO-klubbok, előadásokat tartottak, és „komoly” UFO-kutatásokat folytattak, „komoly” (ál-)tudományos ismeretanyaggal felfegyverkezett kutatók, felfedezők.

Jómagam már alaposan benne voltam a valláskritika tanulmányozásában, amikor ez a terület felkeltette a figyelmemet. A valóságtorzító gondolkodás, és a tartalomtól független érvelési formák vizsgálata már összefüggő rendszert alkotott a fejemben, és akkor már kezdett kirajzolódni előttem az a felismerés, miszerint A VALÓSÁGTORZÍTÓ ELMÉLETEK EGYMÁST HASZNÁLJÁK FEL A MAGUK IGAZOLÁSÁRA ÉS MAGYARÁZATÁRA, ÉS A VALÓSÁGTORZÍTÓ ELJÁRÁSAIK HASONLÓ, VAGY AKÁR AZONOS SÉMÁK ALAPJÁN ÉPÜLHETNEK FÖL. Eszerint a vallásos irodalmak téveszmeterjesztő módszerei valószínűleg jól azonosíthatók lehetnek akár az UFO-lógusok érvrendszerében is, vagy bármely olyan területen, ahol a valóság torzított képét kell fenntartani, mint amilyenek pl. a Amway termékforgalmazók és vásárlók beszervezése, vagy bizonyos „természetgyógyászati” para-módszerek, mint a földsugárzás-tan, a Bach-virágterápia, a homeopátia, vagy akár a piramisenergia.

A fent kiemelt felismerés okán kezdtem látogatni különböző előadásokat, mint pl. egy (a korábban leírt) Rózsakeresztes-előadást, egy homeopátiáról szóló előadást, stb. Így kerültem el, 1996-ban, SÓS TIBOR, magyar UFO-kutató előadására is, melyet érdeklődéssel hallgattam végig, szorgosan feljegyezve minden momentumot, ami a későbbi témaelemzés során fontos lehet. Mindezeket most azokkal a felvetődött gondolatokkal adom közre, amik az előadások készült jegyzetekkel kapcsolatosan jutottak az eszembe. Az összefoglalásom így lehet, hogy kissé összefüggéstelennek tűnik majd, de mindvégig egy következetes gondolati rendszer mentén haladva fejtem ki a nézeteimet.

A jegyzeteim során haladva, nem tematikus, hanem kronológiai sorrendben írom le a gondolataimat.

1.___

Sós Tibor, mint minden UFO-előadó, meghökkentő esetek elmesélésével kezdi az előadását, melyek folyamán olyan dolgok történnek, pontosabban olyan dolgokat tapasztalnak egyesek, amikre „nem tudnak reális magyarázatot” adni a „szemtanúk”. Kézenfekvő a részéről a kérdés, amit a hallgatóságnak feltesz: „Van valakinek ötlete?” A kérdés persze provokatív, és az az egyetlen célja, hogy könnyen emészthető, hihetetlen de mégis „logikusnak tűnő” magyarázatot adjon a történtekre – amelyek persze nem „logikusak”, hanem egyszerűek, és jelen esetben meggyőzőbbek. Mert miért is ülne be valaki egy UFO-előadásra, ha nem azt akarná hallani, hogy a UFOkba vetett hitét mivel tudják megerősíteni. Megjegyzem, az UFO-lógusokra is jellemző, hogy nem „szakmai jellegű közönség” (tehát fizikusok, csillagászok, repülőmérnökök, meteorológusok, pszichológusok, stb.) előtt tartanak előadásokat, tehát nem egyetemekre, főiskolákra, tudományos közösségekbe v intézményekbe járnak előadásokat tartani, hanem jellemzően olvasó-körökbe, kultúrházakba, klubokba, stb. Ezeken a helyeken sem vitafórumokat tartanak, hanem előadásokat, ahol általában csak az előadástól „meggyötört” hallgatóságnak „válaszolnak” a kérdéseikre.

No de, haladjunk tovább! A „Van valakinek ötlete?” kérdés mindössze azt a célt szolgálta, hogy bemutassa, hogy ő maga miben hisz. Merthogy ő nem hiszi el, hogy pl. egy ponyvával letakart fémvázas bódét a szél sodort volna pár tíz méterrel távolabb. Egy olyan magyarázat, miszerint esetleg el akarták lopni, csak éppen nehéznek találták és otthagyták a mezőn, megint csak „értelmetlennek” lett minősítve – hát persze, mivel egy UFO-hívő „inkább elhiszi azt”, hogy egy titokzatos erős, energia, esetleg világűrből érkezett látogató (vagy annak járművének szele, esetleg a környezetére gyakorolt hatása) okozta a dolgot… Egy egyszerű talányra is „sokkal érdekesebb magyarázat”. Maga az előadó is előjött azzal a „képtelenséggel”, hogy „ha ő maga el akarná lopni a ponyvás bódét, akkor biztosan nem hagyná ott a mező közepén”… hát persze, „HA ő maga el akarná lopni”. Érdekes módon a meghiúsult lopási kísérlet inkább tudományosabb „magyarázat”, mint a UFO-k jelenlétének feltételezése.

2. ___

Természetesen szóba kerültek az éjszakai, félálomban tapasztalt élmények is. Az előadó állítása szerint, „amikor az ember este egy csattanásra felriad, akkor az a csattanás egy UFO-k által végzett testvizsgálat végét jelenti”. Ez is egy tipikus, „ha észre akarod venni, akkor mindig éppen lemaradsz róla” magyarázat; mintha azzal érvelnénk, hogy „Na látod: éppen azért lehet tudni, hogy egy titkos és rejtélyes erő hatott, hogy semmi nyoma nem marad!”. Vagyis „éppen azért bizonyíték ez, mert nem marad utána bizonyíték!”. Ebből kifolyólag bármit, amit az ember nem tud, de feltételez, az biztosan a feltételezése alapján történt. Még továbbmenve azt is állíthatnák, hogy „Ezennel értelmét veszti a ’Mi van akkor ha…’ feltételezés, mivel ha van olyan magyarázatunk, amire soha nincs bizonyíték, akkor így minden rejtélyes esetre csakis ez lehet a bizonyíték!”. Mindez kitűnő táptalaj az önbecsapás, és a valóság torzított észlelésének az öngerjesztő felpörgetésére.

3. ___

Feltűnt az is, hogy mennyire fontosak az apró részletek a bizonyításban. A már említett „UFO kontra szélvihar” esettel kapcsolatban az előadó egy kis mezei virág képét is mellékelte, mondván: „Ha az adott helyen szélvihar lett volna, akkor biztosan megtépázta, vagy leszakította volna ezt az aprócska növényt.” Mivel azonban a növénykének szemmel láthatóan semmi sérülése nem volt, így ezt is érvként hozták fel a UFO-beavatkozás mellett.

4. ___

És így tovább – számos olyan esetet mutattak be, ahol „valami történt”, ami nem értettek, de mivel azzal az előfeltételezéssel „kutattak”, miszerint „nem lehet tudni, hogy az UFOnauták mit tesznek, mire képesek, és mik a szándékaik” (mondhatni: kifürkészhetetlenek a szándékaik), így bármi, ami furcsa, elsőre nem érthető, akár lefolyásában, akár a jelenség értelmét illetően, akkor ott feltételezni lehet az UFO-jelenlétet és beavatkozást. Röviden: „amit nem értünk, azt biztosan azért nem értjük, mert azt akarják, hogy ne értsük – de ha már eleve sejthetjük, hogy mi lehet a jelenség mögött, akkor tkp meg is fejtettük”. Ismét: hatékony és önkéntes önbecsapás!

Mert egyáltalán nem mindegy, hogy elsőre nem megmagyarázható jelenségeket és tényeket milyen előfeltételezéssel vizsgálunk meg, merthogy az előfeltételezések nagyban befolyásolják a tényekből levont következtetéseket! És itt még azt is számba kell venni, hogy egy adott jelenséggel kapcsolatban az előfeltételezés erősen befolyásolja az észlelést is – vagyis ha van egy előzetes magyarázatunk az eseményekre, akkor az azt meg nem erősítő jeleket vagy nem vesszük észre, vagy nem vesszük figyelembe!

Emellett még azt is figyelembe kell venni, hogy bizonyos következtetések mennyire következnek az észleletekből, és – ami tán még fontosabb is – hogy az adott következtetés „visszafelé” megállja-e a helyét! Nem elég mindössze összevetni az észleletek halmazát az előfeltételezéseknek megfelelő olyan szelekcióval, ami által kiemeljük azon észleleteket, amik igazolják az előfeltevésünket, hanem azt is meg kell vizsgálni, hogy megy észleletek szólnak a előfeltevésünk ellen, és hogy az észleleteink miféle okból keletkezhettek még.

Ámde… (és itt jön a lényeg, ami annyira ellenállhatatlanná vagy csábítóvá teszi az UFOlógusok okoskodását a gyors megoldások kedvelői számára!)… ha bizonyos jelenségeket eleve közvetlenül általunk nem (csak legfeljebb mások által közvetetten) tapasztalható erőknek és okoknak tulajdoníthatunk, akkor olyan univerzális magyarázó-szerszám van a kezünkben, ami egyenértékű lehet pl. az istenhívők magabiztosan leegyszerűsítő világszemléletével. A Hívők Istent teszik az rejtélyek és kétségek univerzális okává válaszadójává, míg az UFO-hívők a hasonló kvalitásokkal felvértezett UFOnautákat! Ha bizonyos észlelések egyes elemeit az UFO-jelenséggel magyaráznak, akkor az ebbe a sémába nem passzoló észleletelemeket ad hoc módon természetesen úgy illesztik bele ebbe a képbe, hogy az UFOnauták eredeti célja éppen az volt, amit láttak – vagyis éppen azért hagytak a jelenlétüknek ellentmondó jeleket, nyomokat is, hogy ezzel „eltereljék” a figyelmünket magukról. Ismét oda lyukadtunk ki tehát, miszerint: „ha a bizonyítékok bizonyos része tökéletesen ellentmond a következtetésünknek, akkor jó nyomon járunk, mivel éppen ez volt a jelenség okozóinak célja”.

Így omlik össze az emberre jellemző, a valóság torzításmentes szemléletére törekvő agyának minden erőfeszítése – az UFO-hívő ember agyát lassan betölti egy „másik dimenzió”, ami az előfeltételezésén alapul, s így bizonyos jelenségekkel kapcsolatban nyugodtan hagyatkozik a fantáziájára. A tények magyarázatának fehér foltjait az előfeltételezései töltik ki, nem pedig az előfeltételezés-mentes vizsgálódás. Ezzel azonban megnyílik a kapu a hasonló esetek analóg módon való vizsgálásához is. Az emberben erős a hajlam a körülötte lévő világ megismerésére, és a tapasztalt jelenségek miértjére, működési mechanizmusuk hogyanjára ezért kérdez rá minduntalan – sokan azonban túlságosan türelmetlenek, és inkább egy egyszerűsített sémát húznak a világ hasonló jelenségeire; elfeledve, hogy az eseményláncolatok legalább annyira ok-okozatiak, mint amennyire nem: az események jelentős része nem egy egyértelmű eseménylánc egyértelműen azonosítható kapcsolata, hanem összekapcsolódó ok-okozati eseményláncok kapcsolódási pontjai. A világ eseménytere nem vonalszerűen terjedő ok-okozati járatokból áll, hanem inkább hasonlatos egy, a körülötte közvetlenül jelenlévő minden szemhez kapcsolódó szemekből álló szövethez. Egy esemény minden ok-okozati láncot befolyásol a maga környezetében is, és nem csak egyetlen irányban halad tovább, hanem minden irányban. Éppen ezért tűnik áltudományos exhibicionista perverziónak a „káosz-elmélet”, mivel elszigetelt apró változások (mint egy pillangó szárnyának verdesése) nem okozhatnak a távolban elemi erejű eseményeket (mint egy tornádó).

Sajnos az UFO-hívők nem veszik észre, hogy mennyire alapvető érvelési, és önmeggyőzési hibát vétenek, amikor az észleletekből pusztán az őket igazoló momentumokat használják az érveléskor, míg az elképzelésüket alá nem támasztókat vagy figyelembe sem veszik, vagy jelentéktelennek ítélve, valami blőd heurisztikával elutasítják. Minden elfogult érvelésnek sajátossága, hogy az érvelő szempontjából a legjelentéktelenebb érv jelentőségét is vagy felnagyítja, vagy hosszasan ecseteli, esetleg egy közelítő analógiával igyekszik alátámasztani – míg az övével ellentétes érvet lekicsinyli, vagy legalábbis mindenképpen csökkenteni igyekszik a jelentőségét. Mindez a döntési folyamatok önigazoló jellegéből fakad – már maga az észlelési folyamat is „károsodhat” a nyomok felderítése kapcsán. Akárcsak a gabonakörök esetében – a „gabonakörkutatók” sehogyan sem vesznek tudomást pl. a gabonaköröket átszelő traktornyomokról, vagy a helyszínen található lábnyomokról.

***

BRAIN STORMING

***

Folyt. köv.

(… ) az Arany Rózsakereszt (…) valóságtorzító módszerekkel eszközli ki egy ÖSSZETARTÓ CSOPORT fenntartását, (…)  A TAGOKNAK A BIZTOS TUDÁS, A HATÁROZOTTSÁG, A CSOPORTHOZ TARTOZÁS ÉRZÉSÉT(!!!) ADJÁK EL.

1996. XI. 19-én egy LECTORIUM ROSICRUCIANUM  (Arany Rózsakeresztes) előadáson vettem részt…

Részlet a „Lilac Notes” naplómból, melyet 1996, december 17-én, vasárnap nyitottam:

„Mivel már valamennyire „ismertem” a tant, így némileg fel voltam készülve azokra a fogalmakra, amikkel találkoztam.

Annakidején egyetlen este olvastam el a 12 bevezető levelüket és – éppúgy mint akkor – most sem értettem meg azt, amit hallottam. Igazából az előadás főtémáján majdnem elaludtam (ami érthető, hisz’ mostanában keveset alszom és eléggé feszített az időbeosztásom).

Most, akárcsak a 12 bevezető levél olvasásakor – inkább a rábeszélési motívumokat kerestem.(1)

Az előadás anyaga nem bővelkedett ilyenekben, a célja nem is ez lehetett, hanem – gondolom – az elkápráztatás.

A megérkezésemkor kb. 19:05-kor, amikor azt kérdeztem az ajtóban álló középkorú, alaposan kicsinosított hölgytől, hogy „Elkéstem?”, a válasz az volt: „Nem, pont Ön az, akire várunk!” – Ezzel rögtön bevezették a személyes légkört.

Az előadás alatt az előttem ülő 3 lány közül egy kb. 15 perc múlva felállt és elment, miután többször megkérdezte a mellette ülőket, hogy értik-e, amit az előadó mond. A többiek ingatták a fejüket.

Az előadás egyhangúságát azonban a kérdezés lehetőségének megadása izgalma váltotta fel.

Megvolt a kérdés a fejemben, de megint rám tört az a szívdobogás, mint mindig, amikor a mások előtt való beszéd elején ez rövid ideig fennáll nálam.(2) Ennek ellenére mégiscsak kérdeztem.

Legnagyobb csodálatomra sem a hanghordozásomat, sem gondolkodásomat nem zavarta a szívdobogásom. Azt hiszem ezzel az élménnyel nagyot léptem előre a közszereplés „elviselése” felé.

Mivel semmiféle feljegyzési alkalmatosságot nem vittem magammal, így most nem tudom felidézni sem a kérdéseket, sem a válaszokat. Sajnos csupán az élmények erősen szubjektív képe maradt meg a fejemben.

A leglényegesebb, amit tapasztaltam, az az volt, hogy mind a kérdések, mind a válaszok más fogalomkörben mozogtak.

Magyarán – aki kérdezett (én), az teljesen mást akart tudni, mint amire a válasz elhangzott attól, aki válaszolt.

Durván fogalmazva – én csupán a tan fogalmaira való visszavezetést hallottam ki a válaszból. A fő előadás tartalmát nem értették (?) a hallgatók, így értő kérdéseket nem is tudhattak feltenni. Az egész tan nem definiált fogalmai olyan homályosak, hogy bármilyen rájuk vonatkozó kérdésre lehet velük válaszolni. /A filozófiában és a logikában ismert tétel, hogy a semmiből bármi levezethető./ A kérdést az előadó átfogalmazta a saját fogalmaival, s ezután azokkal magyarázott. Tehát a kérdést saját fogalomkörében magyarázta, nem pedig a kérdés fogalomkörében. Bár ez így van rendjén.

„Mellébeszélés” – ez jutott az eszembe.

A másik, amit megfigyeltem, az az, hogy az előadóból sugárzott a határozottság. Mindenre tudott okot adni.

Valahol itt lehet a trükk.

Ha „két természetrend” létezését feltételezzük, amelyikből csak az egyiket érzékeljük és értjük, a másikat pedig nem, akkor a másikra mindent „ráfoghatunk”, amit nem értünk.

S most megint ott vagyunk, ahová régen(3) mindig kilyukadtam: a bizonyosságra törekvésnél! Ez a lényeg.

Én azt szűrtem le, hogy az emberek azért vonzódhatnak az „Arany Rózsakereszt” tanhoz, mert annak a fogalmaival bármit meg tudnak magyarázni.

Viszont! Ezt csak a szervezeten belől értik meg és fogadják el – lévén a hétköznapokban nem létező fogalmakkal dolgoznak. Ha valaki ezt „kint” próbálná előadni, akkor a „kintiek” ezt nem értenék meg. Ez arra sarkalja a tagot, hogy minél többet legyen a csoporttal, hiszen ott teljes az egyetértés és a harmónia.

Az, hogy valaki előadásokat tart, az óriási dolog; azt tudja mindenki, akinek alkalma volt ilyesmire. Az ember beszél, a többiek hallgatják, és nem szólnak közbe. Kevesen utasítanának vissza egy ilyen lehetőséget.

Igen, az előadónak igaza lehet abban, hogy „a fogalomrendszer elsajátítása nem könnyű munka”. De ez határozottságot ad az embernek, és éppen ezért megérheti.

A tudományt változónak, ezért tökéletlennek ítélik – szemben az ő változatlan és egyetemes ismereteikkel. A „fejlődés” fogalmát azonban ők is használják.

És hogy ezek után mi a konklúzióm?

Feltevésem, és eddigi tapasztalatai szerint, az Arany Rózsakereszt szintén valóságtorzító módszerekkel eszközli ki egy ÖSSZETARTÓ CSOPORT fenntartását, ugyanúgy, mint bármely szekta. Látszólag nem anyagi haszonra „mennek”, A TAGOKNAK A BIZTOS TUDÁS, A HATÁROZOTTSÁG, A CSOPORTHOZ TARTOZÁS ÉRZÉSÉT(!!!) ADJÁK EL.

Sajnos a csoporthoz tartozás feltétele egy, a valóságot erősen torzító fogalomrendszer alkalmazása és elsajátítása, amely eltávolítja a hétköznapi környezetétől, és szinte beszívja a csoportba.”

*** *** *** *** *** *** *** *** ***

Megjegyzések

(1)

Ekkor már túl voltam több rábeszéléssel és manipulációval foglalkozó irodalom áttanulmányozásán, jegyzetkészítésen, saját fejtegetések kidolgozásán.

(2)

Szokásos stressz reakció – szívdobogás, ami valósággal rángatja az ember mellkasát, szájszárazság, hirtelen kialakuló rekedtség, hangelcsuklás, stb. Az elmúlt 12 év során sokat változtam ezen a téren.

(3)

1996-ban már régen túl voltam az ún. inverz-Pálfordulásomon: lelkes, erősen és értően hinni akaróból ugyanolyan lelkesedés fűtött a szkepticizmus iránt, és a felvilágosítás mellett köteleztem el magam – ezt tükrözi a pedagógiához és humanizmushoz fűződő szenvedélyes ragaszkodásom, a valóságtorzításokra való figyelemfelhívás és a tapasztalatok értékelésének és átadásának fontossága a munkáimban. Ebben a „végső lökést” talán a KRSNA-tudatú hívők egyházának gyakori látogatása tette meg: első ex-nejem nem kapott vallásos nevelést, semmifélét, de a sorsa úgy hozta, hogy vonzódni kezdett az ilyesmikhez – többek között ezért is akartam hinni a magam fatalista módján. Lenyűgöző meggyőzöttséggel és meggyőzéssel beszéltek az előadásaikon. Még az akkori debreceni templomukban is voltunk egy hétvégét… talán a „boldog és vidám” szektaléttel való szembesülés térített el végleg a végletességektől.

***

BRAIN STORMING

… Ezt egyszerűen az UFOlógusok terjesztették el azért, hogy megszabaduljanak attól, hogy közvetlen bizonyítékokat kérjenek  tőlük számon.

Kép forrása: http://ecx.images-amazon.com/images/I/717P1KV7V1L._SL500_AA240_.gif

Jelen írás 1996-ban készült a „Can You Not Tell a Lie?” (=„Tudsz nem hazudni?”) című esszé-naplómban. Közreadott formáján minimálisan változtattam, így híven tükrözi 12 évvel ezelőtti gondolkodásomat.

***

Némely UFOlógus azt állítja, hogy a kormány birtokában vannak hiteles és hivatalos UFO-jelentések, amik az ő állításaikat igazolnák.

Néhányan azt mondják, hogy a „hivatalos tudomány” van ezeknek a birtokában, de nem hozzák nyilvánosságra.

Szóval valótlan állításaikat olyan dolgokkal akarják alátámasztani, amelyeket nem lehet közvetlenül ellenőrizni, sőt, még csak meggyőződni sem lehet azok létezéséről.

Megint csak mire hivatkoznak? – Olyasmire, amit az nem tudhat, akinek érvelnek, sőt, nem is ellenőrizheti. /Nagy valószínűséggel nem is lenne mit./

Az érvek olyan területre szorulnak, ahová egyszerű embernek nincs belépése. Világos – nem létező érveket olyan helyről kell idézni, ahová nem lehet csak úgy eljutni, de meggyőzően hangzanak.

De térjünk vissza a titkolózásra.

Látjuk, hogy milyen szédületes tempóban fejlődik a tudomány. Ahogy a természet egy törvényét hasznos munkára fogtuk, vagy valamely jelenségét sikerül reprodukálni, akkor rögtön 1000-féle felhasználási mód ötlete vetődik fel, amik ellenőrzéséhez és igazolásához azonnal nekifognak.

Hogyan létezhetne a FEJLŐDÉS, ha a titkolózás szelleme uralkodna a tudományban?

Azt kell mondanom, hogy a tudományban nincs akkora titkolózás, mint ahogyan azt az UFO-tudósok felételezik.

Ezt egyszerűen az UFOlógusok terjesztették el azért, hogy megszabaduljanak attól, hogy közvetlen bizonyítékokat kérjenek tőlük számon.

***

BRAIN STORMING

Csak akkor lenne értékes a Föld a földönkívüliek számára, ha egy ugyanolyan bolygón alakultak volna ki, mint mi! A „Vénuszlakók” és a „Marslakók” valószínűleg kényelmetlenül éreznék magukat itt…

Kép forrása: http://www.the-rocketman.com/celeb/KY%20JODI%20MARTIANS.jpg

Jelen írás 1996-ban készült a „Can You Not Tell a Lie?” (=„Tudsz nem hazudni?”) című esszé-naplómban. Közreadott formáján minimálisan változtattam, így híven tükrözi 12 évvel ezelőtti gondolkodásomat.

***

… Csak akkor lenne értékes a Föld a földönkívüliek számára, ha egy ugyanolyan bolygón alakultak volna ki, mint mi! A „Vénuszlakók” és a „Marslakók” minden bizonnyal kényelmetlenül éreznék magukat itt, a Föld körülményei között.

Természetesen fontos szempont ennek megítélésében, hogy az életnek mégiscsak lehetnek standard feltételei, nem lévén olyan látható fokon sem a Marson, sem a Vénuszon, mint itt nálunk. Szóval mégiscsak lehetnek valamiféle standard követelményei az életnek – a fejlett, a környezet anyagait nem csak a biológiai struktúrán belül felhasználó, hanem azon kívül is bolygóméretűen felhasználható rendszerekkel átalakítani; és ehhez még az is fontos, hogy nem csupán biológiai léptékű energiaátalakulásokat képes tervezetten, rendszerszerűen produkálni.

Valószínűleg vannak olyan optimális struktúrák, amelyek alkalmasak egy adott bolygó (lét)feltételei között ennek maximális megjelenítésére. Lehet, hogy a mi alaptulajdonságaink pont ezek az alapformák.

Hogy mi következne ebből?

Fontos kérdés, hiszen az UFOlógusok és az észlelők leírásai néhol emberi léptékkel képzelik el az UFOnautákat. Persze vannak olyan megfigyelések is, amelyek fél-, egyméteres testnagyságot írnak le. A testméretről szólva azt hiszem, a létfenntartás érdekében olyan testnagyság vagy csoportos szervezettség szükséges, amely vetekedhet a környék csúcsragadozóival. Az emberi lépték kb. megfelel az akkori (szárazföldi) csúcsragadozók léptékének – kutya, macskafélék, medvék – így csoportosan arányban voltak az erők, s ez emellett elegendő volt a közösség erejével a mamutok (vagyis az akkori legnagyobb termetű zsákmányállatok) elejtéséhez is. Jóval kisebb méretekkel lehet, hogy erősen korlátozták volna fejlődésünket, míg nagyobb testmérettel a genetikai változatosságunk és szaporodási, nemzedékváltási ütemünk lett volna jóval lassúbb, ami megint csak nem eredményezte volna legalábbis ilyen hamar a mostani fejlettségi fokot. A nagyobb mérethez még hozzátartozik a létért való közdelem is. Az ember, ha nagyobb lett volna, akkor nem lett volna annyi természetes ellensége, riválisa, így nem kényszerült volna olyan mérvű fejlődésre, mint volt. Alapjában véve nem növényevő volt – mint a harcias vegetáriánusok hirdetik – hanem praktikus okokból a húsevésnek is hódolt. A növényekhez nem lehetett mindig hozzájutni, míg vadászni szinte mindig lehetett a(z alapjában) növényevő állatokra. Ez azonban megkövetelhette a képességek „pótlását”: a gyorsaságot és a gyilkoló-képességet nagyban segítették a dobó-hajító eszközök; az egyik leghatékonyabb akkoriban az íj-nyíl lehetett, no meg a csapdák – amik tovább csiszolgatták elődeink elméjét.

Az előbbi okfejtésre azért volt szükség, mert meg kellett értenünk azt, hogy egy faj a sok közül miként lépkedhetett az értelem felé. A UFOnautáknak is „biológiai fajnak” kell majd lenniük, és feltehető, hogy az értelem náluk is először a létért való küzdelemben kapott először ’értelmet’.

Talán ebből még nem következne, de valószínű, hogy „leendő látogatóink” is hasonló kulturális utakat járnak majd be, mint mi, ahol egyszer csak majd az egyik kis közösségben kezdenek ráeszmélni, hogy amit ők alapnak képzelnek el, az csupán egy folyamat valamely részlete, amely az ő fizikai összetételükkel szoros kapcsolatban van, így ezért fordítanak rá annyi figyelmet és energiát. Ettől a pillanattól kezdve rádöbbennek, hogy ők csak a valóság egy-egy részletét ismerik, amely számukra – lehetőségeiknél és képességeiknél fogva – fontosak és ezért szembetűnők; és kíváncsiakká lesznek arra is, hogy mi az, amit biológiai alkatuknál fogva nem érzékelnek – ez pedig elvezet a valóság alapos feltérképezéséhez, vagyis a természettudományokhoz, s törekszik arra, hogy vagy érzékekkel észlelhetővé tegye a nem, vagy nehezen észlelhetőt, vagy valamilyen modellel képes legyen azt leképezni.

Feltehető, hogy ők is hasonló gondokkal fognak majd szembesülni a lehetőségeiket illetően, mint most mi.

Ha emberi léptéket veszünk, akkor az űrhajózás szempontjából nem lenne jó, ha a Föld nagyobb lenne, mint most, hiszen az a szökési sebességet nagyon megnövelné. Adott szerkezeti alapanyagoknál azonban ez döntő tényező.

A nagyobb biológiai test, a nagyobb planetáris szökési sebesség további tömegnövekedést, további energiaigényt jelentene.

Egy kisebb tömegű bolygó viszont elveszítené a kémiai reakciók gyakoriságát biztosító közegét.

***

 BRAIN STORMING, 1996

A UFOlógusok UFO-i (pontosabban UFOnautái = a Földönkívűlinek tartott UFO-k utasai, vezetői) a fejükben vannak, így a kívülről jövő bármiféle ellenérvvel nem lehet azokat megszüntetni.

Az UFOlógusok fejében egy sajátságos igény van, amit az UFO-s képzetek gyártása elégít ki. Mindaddig, amíg ezt az igényt nem elégíti ki más, addig foglalkozni fognak azzal, hogy a körülöttük lévő, kapásból érthetetlen jelenségeknek ne járjanak (vagy csak gondolkodjanak) utána, hanem a fejükben építsék fel a kívánságaikkal egyező képet.

Az UFOlógia is jellemző módja a „GONDOLAT MINDENHATÓSÁGA” hajlam megnyilvánulásának.

GONDOLAT MINDENHATÓSÁGA = a primitív felnőtt és a gyermek gondolkodási sajátossága, amelyben a gondolatokat nem az értelem, hanem a vágy, az érzelem kapcsolja rendszerbe. E rendszerben gondolkodó úgy hiszi, kívánságai hatására mintegy mágikusan bekövetkezik valamely esemény.

(Pszichológiai értelmező szótár. – Dr. Bartha Lajos, Akadémiai Kiadó, Bp. 1981, 82.o.)

Az ember itt a fantáziáját elengedheti, és a fejében lévő képeket kivetítheti a külvilágra. Ez is a bizonyosság egyik (igen torznak tűnő) formája.

A külvilág fizikai ingereinek manifesztálódását összekeverik a képzeleti tevékenységgel, ami által a fejükben létrejövő képeknek is közvetlen fizikai bizonyítékait keresik. Mivel többnyire csak „közvetett” bizonyítékokat találnak, így beindul számos öncsaló filozófiai és ismeretelméleti mechanizmus, többek között pl. az OK-OKOZATI UNIVERZUMOK önkényes vegyítése (BS), ami azon alapszik, hogy ha két dologra egyszerre tudok gondolni, akkor azoknak a fizikai valóságban is kell, hogy valami kapcsolatuk legyen. Ez azonban nem egyéb, mint az agy alapvető asszociációs módszerének igen durva félreértelmezése. Ebben nem valódi összefüggésekkel dolgoznak, hanem csupán az összefüggések tulajdonságait használják fel. Azt következtetik, hogy az egyes tulajdonságok hasonló természetű dolgokra vonatkoznak. Ez pedig filozófiailag is elfogadhatatlan: nem lehet ugyanis lényegi természetet meghatározni egy-egy tulajdonság feltárásával, és pláne nem lehet az egyes tulajdonságokban egyező, vagy az egyes tulajdonságokat hasonlóan viselő létezőket azonos természetűnek tekinteni.

***

BRAIN STORMING

Beszélgetés az értelemben való hitről, ahol a valóságértelmezés kapcsán már szóba kerül az egoteizmus (BS) és a szocioteizmus (BS) fogalma is…

Mottó, és egyben a beszélgetést bevezető gondolat:

„Nem hiszek a hitben. – Ez is hit – de értelmes!”

…

-    Az értelemben hiszel?

-    Azt hiszem.

-    Az értelemben való hitben hiszel?

-    Valahogy úgy!

-    Mégis miben hiszel, ha az értelemben hiszel?

-    Arra gondolsz, hogy tulajdonképpen mi az értelem?

-    Igen.

-    Ha azt mondom, hogy a valósághoz való sikeres alkalmazkodás?

-    Igen, ez egy elég jó és tömör megfogalmazás. De van benne egy fontos változó.

-    Felteszem, itt a „valóság” meghatározására vagy kíváncsi.

-    Igen. Az értelem egy hatékony, - vagy ahogy te is mondod – sikeres alkalmazkodás egy rendszerhez, ha úgy vesszük akár a rendszer szempontjából, ha másként, akkor akár az alkalmazkodás szempontjából.

-    Tehát azt mondod, hogy az értelem a valóságtól független is lehet?

-    Persze. A valóság értelmezése sokféleképp változhat, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy torzulhat.

-    Ezt mindenkire érted, vagy mindez személyfüggő; úgy értem, hogy ez egyénenként változik?

-    Is-is. Ahogy Sherlock Holmes is tartotta: mind ugyanazt látjuk, de nem ugyanazt értelmezzük.

-    Vagyis a valóságlátás eltérései abból is eredhetnek, hogy a valóság bonyolult megjelenéséből, elemeiből, jelenségeiből van, amit észreveszünk, és van, amit nem?

-    Részben igen. Az észlelést az igények, a hangulatok, a szándékok is befolyásolják, és pontosabb úgy fogalmazni, hogy az észlelésünket mindezek folyamatosan befolyásolják, csak más-más mértékben.

-    Mintha azt mondanánk, hogy „azt látjuk, amit látni akarunk”; vagy azt, hogy „azt látjuk, amit tapasztalataink alapján ismerünk” … vagy elismerjük a létezését?

-    Igen – de nem abban az értelemben, ahogyan egy furmányos kérdés is felteszi, miszerint: „Ha az amerikai őslakosok még soha nem láttak hajót, és fogalmuk (és persze szavuk!) sincs a hajóra, akkor látják-e azt a hajót, ami befut a tengerpartjukra?”

-    Valóban nem logikus feltételezés az, hogy ha valamit még nem tapasztaltunk, vagy láttunk, akkor annak az észlelésére is képtelenek lennénk. Úgy gondolom, hogy észleljük, csak éppen megmondani nem fogjuk tudni, hogy mi az.

-    Így van. Az, hogy nem tudjuk, hogy valami micsoda, az nem gátolja annak az észlelését. Ez általában nem kapcsolódik az „értelmezés” kérdéséhez – mivel természetes, hogy attól, hogy valami értelmezését nem ismerjük, azt még észlelni tudjuk.

-    Itt vissza is tudunk térni az eredeti felvetéshez. Úgy értem, hogy az „értelemben való” hithez. A valósághoz való alkalmazkodáshoz – persze a sikeres alkalmazkodáshoz -  hogyan kapcsolódik mindez?

-    Az „értelemben való hit” részben arról is szól, hogy a valósággal kapcsolatban megtapasztaljuk a valóság törvényszerűségeit azon az alapon, hogy mi is a valóság részei vagyunk és a látszólag(!) rajtunk kívül létező világra ható törvények ránk ugyanúgy hatnak, csak éppen mi, emberek, - de általánosíthatunk itt magukra az élőlényekre is! – nagyfokú alkalmazkodóképességgel rendelkezünk arra, hogy az entrópia-szintünket minél alacsonyabban tartsuk!

-    Ez úgy hangzik, mintha az „értelemben való hit” valami alapvető biológiai jelenség kellene, hogy legyen.

-    A valósághoz való sikeres alkalmazkodás végül is a túlélést jelenti, nemde?

-    Igen, és ha az ember a valóságban akar létezni, akkor a valósághoz kell alkalmazkodnia, vagyis a valóságképe minél pontosabb, minél reálisabb kell, hogy legyen. Ennek az objektivitásnak azonban van egy hatalmas gátja!

-    Mi lenne az? Nem létezik egységes, reális valóságkép?

-    A tudomány leírhatja a valóságot elég pontosan, azonban mindenki a maga szubjektumán keresztül kell, hogy ezt felfogja, értelmezze, a maga életére, életkörülményeire vetítse. A mindenkit körülvevő objektív realitás a mindenkiben egyéni, sajátos körülmények között kialakult, sajátos igényeknek, szükségleteknek, céloknak megfelelő szubjektumon keresztül érvényesül – a valóság tehát mindenki számára azonos, de mindenki egyéni felfogással közelít hozzá.

-    De hát a tudomány és vallások is egyértelműen egységesíteni igyekeznek a világképeket, nem? Ezekkel mi a helyzet?

-    A vallások a maguk szempontja alapján igyekeznek egységesíteni, és általában igyekeznek megkülönböztetni magukat más vallásoktól – mindez maradéka a réges-régi törzsközösségi-szintű létezés szükségszerűségének. Mindegy mennyiben törekszik általánosan világuralomra egy vallás, akkor is ezeknek a fejlődéstörténetileg korábbi elképzeléseknek igyekszik megfelelni: inkább gyermeki vonzódást és engedelmességet követelnek meg az eszme, vagy az istenkép felé, mivel a kisközösségi, családszintű gyermeki biztonságérzetet törekszenek elérni.

-    A vallások tekintetében tehát a „biztonságérzet” a kulcsszó?

-    Pszichikailag mindenképpen!

-    És a tudományok egységesítési törekvése…?

-    Ott egészen más a helyzet. A tudományok alapvetően megvalósítják azt a világkép tekintetében, amit a vallások az emberek között, a társadalomban szeretnének megvalósítani, vagyis konzisztens képet kialakítani a minket körülvevő világról, és egyben saját magunkról is. Ez a kép nem személyfüggő, és éppen emiatt alakultak ki a különböző tudományágak, és nem egyes tudósok „tanításai”, mint ennek megfelelői erkölcsi értelemben, a vallásokban szokás.

-    Az erkölcsöt ezek szerint a tudományokon kívülinek képzeled?

-    Nagyjából igen, ámbátor elég sok kapcsolódási pont van. Annyi azonban bizonyos, hogy az erkölcs alapvetően a társadalomtól, annak berendezkedésétől függ, vagyis társadalomfüggő fogalom, aminek tartalma változik, és nemcsak társadalmanként, hanem társadalmanként időben, körülményektől függően, sőt, még egy egyén szempontjából is inkább eléggé opportunista lehetőség, általános irányvonal csupán. Az erkölcs erősen szubjektív – sok vallás éppen emiatt is foglalkozik ezzel inkább, és nem az objektív valósággal.

-    Erkölcs szempontjából mit jelent akkor az „értelemben való hit”?

-    Talán azt, hogy felfogjuk ezt az erős szubjektivitást, és amennyire lehet, próbáljuk elfogadni.

-    És mi van azokkal a vallásokkal, amik ezt nem fogadják el?

-    Ha nem fogadnak el erkölcs tekintetében szubjektív mércét, akkor előáll a már említett „törzsközösségi-szindróma”: aki nem törzstag – és ehhez pusztán csak azt kell, hogy valamit másként tegyen, mondjon, vagy gondoljon, vagy hogy másmilyen legyen! –, azzal minimum bizalmatlanokká lesznek, szorosabb kötelék esetén, a létét - esetleg a kisebbségének tudatában - fenyegetve érzően pedig ellenséges. Mindez persze nem feltétlenül a másik leigázásának céljából történik, hanem a maga előtt a saját erkölcsi elvek erősségének bizonyítása céljából is, vagyis önigazolási törekvés elsősorban, másrészt pedig a közösségi összetartozás erősítése, és ezen felül – bármennyire is furcsán hangzik! – az egyéniség, az individualizmus erősítése. Ha magunkat meg tudjuk különbözetni másoktól, akkor egyének, önálló entitások vagyunk, és általában a létezésünk tudata erősödik – azok számára, akik mellőzöttként nőttek fel, ez hallatlan nagy kielégülést tud okozni!

-    Kanyarodjunk vissza az „értelemben való hit” világnézeti problematikájához – azt említetted, hogy hiába ugyanaz a valóság mindenki számára, azt erősen szubjektíven szemléljük, és ez a szubjektivitás óhatatlan eltérésekhez vezet. Pusztán azért van ez így, mert két ember nem tudja azonos módon szemlélni a világot?

-    Nem egészen. Vannak olyan területei a valóságnak, ahol „félre lehet tenni” a szubjektivitást, mert elég jól feltárt törvények, összefüggések magyarázzák azt; és szemlélhetünk dolgokat, jelenségeket megállapodás alapján is, vagyis előzetesen megállapodunk, hogy min mit értünk, és igyekezünk nem eltérni ezektől a kategóriáktól. Nem jelenti ez azt, hogy ezeket a kategóriákat nem bővíthetjük, vagy szűkíthetjük, de persze ezeket is csak akkor tudjuk egységesen szemlélni, ha ezekben ismét megállapodunk.

-    És aki a maga szempontjait helyezi mindenkié elébe?

-    Az már pszichikai probléma – bár biológiai szempontból is értelmezhető.

-    Hogyan?

-    A szubjektivitás azt is jelenti, hogy felfoghatom a rajtam kívül lévő világot, és azt is, hogy más szubjektíven szemlélődők is vannak, de a magam fennmaradását én magam kell, hogy biztosítsam, így a magam szempontjait kell mindenkié elé helyeznem, ha rólam van szó. A szubjektív világszemlélés egyéni, csak adott szubjektumra vonatkozó világot szemlél, amiben csak azok a dolgok léteznek, amit a szubjektum ismert, amit elismer, és ami szükségletei számára fontos. Ez kialakít egyfajta „akkor és az a világ létezik, amit én észlelek, és amire nekem szükségem van” szemléletet, ami könnyedén alakul át egy kissé szigorúbb és merevebb „akkor létezik a világ, amikor én észlelem”, és „csak az, és olyan világ létezik, amilyennek én észlelem” szemléletmódba.

-    Nekem erről a „Vakok és az elefánt” című kis történet jut eszembe.(*)

-    Nagyon is helyesen! Ott is arról van szó, hogy az első észlelési élményt egyfajta kinyilatkoztatásnak tekintik az észlelők, és további vizsgálódás helyett az elsőbbség erejére hivatkozva azonnal minősítik az észleletet, és attól fogva nem is hajlandók más szempontokat figyelembe venni. Ez a szubjektív észlelet objektív mércévé emelése, erős egoteizmus.

-    Egoteizmus? Mit jelent ez?

-    Ahogy fentebb is említettem: a szubjektum az észleletét nem az objektív valóságról vett észleletnek tekinti, hanem magának a valóságnak, sőt, a maga észlelését az objektív valóság feltételének is tekinti. Mintha azt mondaná: „Csak akkor és úgy létezik, ahogyan és amikor én észlelem!”, vagyis a szubjektum a valóságot azáltal véli teremti, hogy észleli azt.

-    Ez eléggé abszurdnak tűnik.

-    Az is. De ha jobban belegondolsz, akkor megérted, hogy a bizonytalan világkép éppen e miatt a mechanizmus miatt dogmásodik, vagyis a világképtől való eltérő észleléseket vagy nem veszi tudomásul, vagy a világképe elleni „lázadásnak” tekinti, mintegy egy másik valóság ama törekvésének, hogy a maga szubjektív világképét megszüntesse. Ehhez nem is igen kell ellentétesnek lennie a szubjektum világképével, elegendő csak, hogy az „más”!

-    Arra utalsz itt, hogy egy dogmatikus, merev rendszer nemcsak a vele ellentétes tényeket hangoztatókat üldözheti, hanem azokat is, amik olyanokkal hozakodnak elő, ami addig a számára ismeretlenek is voltak?

-    Igen. Az egoteizmus logikájába mindez kényelmesen belefér, miszerint: „Ha eddig nem észleltem, akkor az nem is létezik.” Így válik az egoteizmus az új ellenségévé, különösen akkor, ha olyan dologról van szó, ami ismeretei felül áll, amit nem ért.

-    Akkor ezzel egyszersmid azt is állítod, hogy a tudatlanság az egoteizmus melegágya.

-    Nos, inkább fogalmazzunk úgy, hogy a „hiányos ismeretek”. Mellesleg nincs olyan élő ember, aki nem esne az egoteizmus csapdájába nap-mint-nap. Ha tévedünk a valósággal kapcsolatban, és dühöt érzünk, akkor ez amiatt is van, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy mi akartuk, vagyis mégsem olyan, és nem abban a formában létezik a világ, amilyennek mi gondoltuk, amilyennek az elménkben elképzeltük, vagyis a magunk számára teremtettük.

-    Akkor az egoteizmus a kreativitás ellensége is, nemde?

-    Nem feltétlenül. Az ember hallatlan kreatív tud lenni, ha a szubjektív, és már objektivitásnak ítélt szemléletét meg kell védenie. Nagyon jók vagyunk önigazolásban – ha úgy tetszik, minden önigazolás az önmagunkba, mint az észlelt világot teremtőbe vetett hitünk védőbeszéde.

-    Ezek alapján igen nehéz lenne igazságkritériumokat alkotni…

-    Igen. Már csak azért is, mert nincs abszolút igazság, és ez is szubjektivitáson alapul.

-    Úgy érted, hogy ha azt jelentjük ki, hogy nincs abszolút igazság, akkor ez sem abszolút igazság?

-    Igen. Az igazságot nem szabad önálló entitásként kezelni, társadalmi szempontból és tömegtársadalmi méretekben pedig különösen nem!

-    Akkor az objektív valóság kezelésében vannak abszolút igazságok?

-    Talán fogalmazzunk úgy, hogy vannak igazoltan hosszútávon érvényesülő törvényszerűségek.

-    …Amikben lehet hinni. Így gondolod?

-    Igen. Pontosabban úgy, hogy vannak olyanok, amiket annyiféleképpen igazoltak már, és az idők folyamán többször is, hogy nem érdemes megkérdőjelezni őket. Olyanok, mint a tégla – nyugodtan foghatjuk, és beépíthetjük a falba anélkül, hogy azon kellene aggódnunk, hogy elbírja-e a rá nehezedő falazat súlyát.

-    Térjünk vissza azért pár szó erejéig az igazságkritériumok szubjektivitására. Vannak, akik azt állítják, hogy két ellentétes állítás közül csak az egyik lehet igaz; és vannak, akik azt állítják, hogy egy helyzetről csak egyféleképpen lehet objektíven beszámolni.

-    Az első felvetés a „vagy-vagy” gondolkodásmód tipikus esete, amikor ellentétpárokra igyekszünk osztani a világot, hogy könnyebben el tudjunk igazodni benne. Ez elsősorban a korlátolt gondolkodásra jellemző, pontosabban arra, amikor valaki nem hajlandó gondolkodni.

-    Vannak olyan helyzetek, amikor egyazon dologra igazságként állatható két, egymással ellentétes állítás?

-    Igen, és adok egy egyszerű szemléltető példát. Nézz ide: leírom ide pirossal, hogy „fehér”. Ha azt mondom, hogy ez „fehér”, akkor igazat mondok?

-    Igen.

-    Ha azt mondom, hogy ez „piros”, akkor igazat mondok?

-    Igen, de a két esetben más-más fogalmi kategóriát használsz.

-    Pontosan, de ez nem teszi „nem igazzá” az állításaimat.

-    Igen, de akkor nekem, akivel a kijelentéseid közlöd, tisztában kell lennem, hogy mikor melyik fogalmi kategóriát használod.

-    Pontosan – erről volt szó, amikor a megállapodásról beszéltem. … De mondok egy másik példát. Képzeld el, hogy te és egy másik ember egy út két oldalán álltok, de nem tudjátok, hogy a másik hol van. Közöttetek áll az úton egy busz, mellette egy autó. Te állsz az autó felöli oldalon, a másik ember pedig a busz felöli oldalon. Telefonon tartjátok a kapcsolatot. A másik megkérdezi, hogy „Hol van a kocsi?”. Te mit válaszolsz?

-    Természetesen azt, hogy „A kocsi a busz előtt van”, mivel én úgy látom.

-    És ha a másik azt mondaná, hogy „Tévedés, a kocsi a busz mögött van!”? Melykőtöknek van igaza?

-    Mindkettőnknek igaza van.

-    Mi akkor a különbség?

-    Az, hogy mások a szempontjaink?

-    Az bizony! És hogyan lehetne ezen segíteni?

-    Felteszem, tisztázni kellene, hogy melyikőnk honnan nézi az adott dolgot.

-    Úgy van! Nos, még ebben az egyszerű észlelési feladatban is fontos, hogy tisztában legyünk a másik szemszögével! Ez azonban újabb problémát vethet fel, nevezetesen azt, hogy milyen mértékben vegyük alapnak a másik megítélését, a másik világlátását!

-    Az említett egoteista megközelítésben az észlelő a maga észlelését, és ezzel önmagát az észlelt világ feltételeként értelmezi. A másik véglet így azt jelentené, hogy a másiknak adjuk ezt a „teremtési jogot”?

-    Pontosan! Míg az egoteizmus azt a világlátást fejezi ki, hogy az észlelő maga az észlelet teremtője, addig a szocioteizmus azt fejezi ki, hogy a másikat tesszük a saját világképünk teremtőjévé, mintegy átadva neki a saját világunk teremtésének jogát.

-    Mintha önmagunkat a másik észlelésének teremtményévé tennénk?

-    Igen. Ebben a megközelítésben önmagunk létezésének mércéje az, hogy a másik mennyiben észlel minket. Ha úgy érezzük, hogy nem észlel minket, akkor az az érzésünk támad, hogy nem is létezünk.

-    Elég abszurd feltevés.

-    Annak tűnhet, de ez a megközelítés számos dologra fényt vethet. Ott van például az ember társasági igénye, az a banális közhely, hogy „az ember társas lény”. Sokan azt mondják erre, hogy „igen, a társadalomban való léthez az kell, hogy az ember a társadalom keretei között nevelkedjen, és így megszokja, hogy emberek között van, így természetes, hogy ennek az igénye megmarad”. A társasság azonban nem csak ezt jelenti, hanem azt is, hogy mások az észlelésük tárgyává tesznek minket, belefoglalnak minket a világképükbe, létező entitásként tekintenek ránk, ezzel elismerve létezésünket, és mindezt a mi tudomásunkra hozva, vagyis azt, hogy visszahalljuk, informálnak minket arról, hogy létezünk, a magunk léttudatát is erősítik. Érdekes módon maga az öntudatos elme nem elegendő ahhoz, hogy megnyugtató módon szemléljük és átéljük a létezést – mindenképpen szükségünk van ennek kívülről jövő megerősítésére is.

-    Röviden tehát: nem elég tudnunk, hogy létezünk, ahhoz, hogy ez elhiggyük és „élvezzük”, visszaigazolást kell kapnunk erről másoktól is. Így van?

-    Igen.

-    Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szocioteizmus alapján mások szemével látjuk a világot?

-    Igen. A szocioteizmus azt is jelenti, hogy létezésünk biztosítását átadjuk másoknak – azoknak, akik észlelésükkel megerősítenek minket a saját létezésünkben.

-    Nem jelenti ez azt is, hogy lemondunk a létezésünk felelősségéről?

-    De, részben igen. Ámbátor nem kell messzire menni ezen a vonalon úgy, hogy az ember nem ura saját létezésének, mivel nem maga dönt arról, hogy megszületik-e, vagy sem. Amikor aztán megszületik, az élet mindenféle kényszerével kell léteznie, azoknak engedelmeskednie. A szocioteizmus ez alapján úgy is értelmezhető, hogy már születésünk okán és eredete alapján is másoktól függünk – így nem csoda, ha ösztönösen, valamiféle mélypszichológiai törekvéssel azon vagyunk, hogy másoktól követeljük ki önön létezésünk értemének megadását. Nem vagyunk teljesen biztosak a saját, önmagunkra vonatkoztatott megállapításaiban, azt igényeljük, hogy ezt mások közöljék velünk. Ha ezt nem teszik, akkor egzisztenciálisan bizonytalanokká válunk, így szélsőségekre is hajlamosak leszünk, csakhogy valamilyen reakciót, önmagunkra vonatkoztatható létbizonyítékot szerezzünk.

-    … És íme, előállott a hiszékenység és a deviáns viselkedés egyik megközelítése.

-    … És az istenképekben való hité is. Bizonyos istenképek emberi, személyes és intim jellemzőkkel való felruházása azt a célt szolgálja, hogy ha valami személyes úgyis betölti a világot, akkor az mindig velünk lehet. Ez megnyugtató gondolat, persze annak, aki annyira vágyik erre, hogy ezt hajlamossá válik elhinni. Ha azonban elhiszi, akkor ezzel megteremti számos más, hasonlóan „megnyugtató” gondolatnak is a termőtalajt.

-    Például?

-    Ilyen például a közösség. Az azonos istenképet imádók közössége. Maga a tudat, hogy ilyen közösség létezik, enyhítheti a magány néha eléggé mardosó kellemetlenségét. A szektákban persze megtapasztalható, hogy egy ilyen közösség realizálása inkább egyéniségvesztő tébolyhoz vezet, mint valamiféle felemelő nyugalomhoz. Ha nem is szoros kötelékkel kötődő közösség is alakul ki egy istenkép imádásra, akkor is egyfajta családi-jelleget kapunk, az istenképpel a szülő szerepben, míg a hívő a gyermekében – mellesleg megjegyzem, hogy a szocioteizmus érvényesülése ebben a szerepleosztásban érvényesül a leginkább, a konkrét szülő-gyermek kapcsolatban biológiai alapon, míg az istenkép-hívő kapcsolatban szubjektív alapon, de a mechanizmus ugyanazt hivatott reprodukálni felnőttkorban.

-    Úgy érzem eléggé kimerítően körüljártuk a témát…

-    Nos, korántsem. Annyi azonban bizonyos, hogy az „értelemben való hit” mellett sokminden szól. A téma azonban nagyon bonyolult, és állandó jelleggel bonyolult; mindenki életében, és mindenki életének minden pillanatában. Nincs senki, aki percről-percre ne szembesülne olyan jellegű valóságértelmezési döntési helyzetekkel, ahol mérlegre kell, kellene tennie az objektivitásának és szubjektivitásának arányát a döntéshozás folyamatát illetően, és ahol választania kell a hite alapján elképzelten létező tényszerűségek alapján, vagy pedig be kell hogy ismerje, hogy pusztán a döntési helyzet kényszere alapján dönt így, vagy úgy, és nem azért, mert tudja, hogy a döntése a helyes döntés. … Az objektivitáshoz azonban elsősorban intelligencia kell… éppen ezért valóban praktikusabb az értelemben, az értelmes vizsgálódásban hinni.

***

BRAIN STORMING, 2006

***

(*)

VAKOK ÉS AZ ELEFÁNT

(John G. Saxe verse )

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
"Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!"

Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
"Lándzsaszerű az elefánt", állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
"Értem!", kiáltja fennen ő, "Kígyó az elefánt!"

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
"Csodálatos formája van", lelkendezik, "Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!"

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
"Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező."

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
"Kötélforma az elefánt", imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

TANULSÁG

Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

Paley becsapta a világot azzal, hogy az órára rátalálva azt hitte, hogy a készítője annak minden elemét önmaga találta ki, mindenféle előzmény nélkül.

Rajzoló: BRAIN STORMING

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

(1.) Mit tervezett meg az „Értelmes Tervező”? (1.1.) Azt a rendszerszerű formát, ami egy adott élőlényben ellát egy adott feladatot; vagy 2. (1.2.) azt a folyamatot, ami által egy ma látható forma kialakul abból a célból, hogy ellásson egy adott élettani szükségletet?

(2.) Miért tervezte a Tervező olyannak a bioszférát, amilyen?

Ha feltételezzük, pl. egy órát vizsgálva, hogy a készítőjének pontosan meghatározott szükségletét elégíti ki az általa tervezett és elkészített szerkezet, akkor a biológiai objektumok mindegyikének ugyanígy pontosan meghatározható funkciója van, úgy a fajok, mint az egyedek szintjén. Akik a tervezettség hívei, azoknak szükségképpen prejudikálniuk kell tehát egy funkciót, egy célt, egy szükséglet kielégítését minden egyes élőlényhez: nincs értelme Értelmes Tervezőt feltételezni, ha nem csatolunk hozzá azonnal valamilyen célszerűségi, tervszerűségi rendszert. Azonban éppen a Tervező ezekkel kapcsolatos céljáról hallgatnak az elképzelés hívei.

(3.) Miért fontos, hogy az ember találjon egy Értelmes Tervezőt? Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy (4.) mi lenne akkor, ha az Értelmes Tervezettség elképzelése széles körben, (irónikusan szólva) ne adj isten általánosan, intézményesített formában elterjedne? Világos, hogy a felvetés azonnal valamiféle Világegyetemet is irányító Intelligencia létét is felteszi, és az is világos, hogy nem megkerülhetőek a vallásos fogalmak bevezetése ennek értelmezésére, vagyis egyenesen egy isten-fogalomhoz érkezünk. Ekkor azonban azonnal adódik a kérdés: (5.) mely vallás által használt isten-fogalom lenne az, amellyel azonosítható lenne az Értelmes Tervező? Szerintem kézenfekvő a válasz: minden istenképpel operáló vallás azonnal a maga istenét vetítené bele ebbe a fogalomba. Nem kétséges, hogy azonnal lecsapnának erre, mivel itt látszólag döntő csapást lehetne mérni a szekuralizálódó, egyre inkább materiális világnézetet valló, modern technikai civilizáció társadalmára, nevezetesen alkalom adódna arra, hogy a tudományos világkép felől bizonyítsák azt, amit éppen ez a tudományos világkép „vett el” az istenképekben hívő emberektől. (Fontos megjegyzendő, hogy a teizmus, mint bizonyos gondolatokat és eszméket teizálva kezelő gondolkodásbeli mechanizmus az ember elmeműködésének természetes, megkerülhetetlen, így szükségszerű része, emberi mivoltunk egyik alapeleme – a szekuralizáció mindössze ennek intézményesített, embertársak ellen fordítható manifesztumait redukálja, ergo a modern társadalmi formák nem „vettek el”’ semmiféle istent az emberektől, mindössze lehetőséget nyújtanak arra, hogy ezt a törzsi kultúrához szervesen kötődő felfogásrendszert ne engedje olyan mértékben elterjedni, hogy azzal egy tömegtársadalom tagjai egymás ellen fordulhassanak.)

(6.) Mi lenne a szerepe az élővilágban az Értelmes Tervezőnek? (7.) Valójában mit tulajdoníthatnánk az Értelmes Tervező munkájának? (8.) Mit tervezett meg az Értelmes Tervező? (9.) Hogyan képzelik Értelmesnek a hívői azt a Tervezőt, aki molekuláris szinten tökéletesen működő szerkezeteket épít, ám a munkáját egyedüliként felismerő fajként, az embernek önmagának kell megbirkóznia a külső körülményekkel? Ha a földi bioszférát tekintjük, az ember egyedül az értelme által válik el az állatvilágtól, és biológiai lényként inkább nevetségesen sebezhetőek vagyunk, semmint tökéletes alkotások. Az Értelmes Tervező attól is értelmes kellett volna, hogy legyen, hogy előre látja a változásokat: az általa teremtett (oppardon), vagyis tervezett(!) emberről tudnia kellett előre, hogy be fogja népesíteni a Földet. Az emberiség mégis igen-igen sok időt töltött el olyan körülmények között, ami technikai civilizáció nélkül (és itt alapvetően a legprimitívebb eszközhasználattól, az öltözetek használatától, a tűz használatától és a tervezhető élelemforrások beszerzési módjainak alkalmazásától, stb. számítom a technikai civilizációt) is megfelelő életteret biztosított a számára. Tudjuk, hogy az elődeink több százezer évet töltöttek el olyan környezetben, ami mind hőmérsékletileg, mind a fizikális fejlettségi fokuktól függő túlélési és élelemszerzési lehetőségeiknek megfeleltek… aztán mégis vándorlásba kezdtek. Sokaknak itt azonnal beugrik az állati migráció, ám az ember nem úgy vándorolt, ahogyan az állatok, vagyis nem ciklikus biológiai szükségleteik követték ösztönösen, hanem végérvényesen vándoroltak el, és új, állandó településeket hoztak létre. Azt is tudjuk, hogy a 100.000 évvel ezelőtti ember agya már tkp semmiben sem különbözött a mai emberétől, sem méretében, sem szerkezetében – vagyis mai társadalmi léptékkel mérve iszonyatosan hosszú ideig ott szunnyadt az a fejlődési potenciál, ami a mai technikai civilizációt is létrehozta. (10.) Miért lappangott hát ennyi időn át? Megkérdezhetjük az Értelmes Tervezettség híveit, hogy ők hogyan vélekednek erről? Az elképzelés hívei szerint az embert eleve ezzel a fejlődési potenciállal tervezték meg, akkor miért lappangott ez a potenciál ennyi időn át?

A biológiában azt látjuk, hogy bizonyos képességek nagyságrendekkel növelik a túlélési és szaporodási képességeket. (11.) Miért van akkor az, hogy ezek a képességek nem egyformán jelennek meg az egyes fajokban, hiszen minden fajnak szüksége lenne rájuk: a térlátás, az úszási képesség, a mászó képesség, az érzékeny hallás, a hidegtűrés, a repülési képesség, a gyors mozgás képessége, stb.? Azt látjuk, hogy ezek a képességek rendezetlenül vannak szétszórva az élőlények között. A szaporodási képességgel kapcsolatban is rettentő anomáliákat láthatunk, és már ennek rövid áttekintése is erős kétségeket ébreszt annak értelmes tervezettségével kapcsolatban: ahogy lefelé megyünk a csúcsragadozó szinttől, azt láthatjuk, hogy az utódok nagy része születését követően nem sokkal prédává válik – az Értelmes Tervezettség hívei adósok annak magyarázatával, hogy miért tervez meg egy Tervező egy szaporodási rátát, és miért olt önfeláldozó ösztönöket az élőlényekbe ennek érdekében, ha az élőlények többsége esetében az utódok nagy része nem éri meg a felnőtt, vagy a szaporodóképes kort. (12) Miért tervezne egy Értelmes Tervező pusztán arra bizonyos fajokat, hogy gyakorlatilag semmi más funkciójuk nincs, hogy (látszólag ugyan „teljes életet” élnek, ám) pusztán csak táplálékul szolgálnak más fajoknak?

Az Értelmes Tervezettség hívei továbbá adósak annak magyarázatával is, hogy (13) miért antropomorf szemléletű az elképzelésük, és miért nem ismerik el ennek az antropomorf szemléletnek az ordító önellentmondásait? Merthogy: az értelmes tervezettség alapelgondolása merőben a technikai civilizációra épít, ergo egy ember által produkált tevékenységet ad modellül arra az elképzelésre, amelyből végső soron magát az embert is származtatja. Ez semmi más, mint direkt egoteizmus: az ember önmagát teszi okává önmagának és az egész általa érzékelhető világnak is: „Azért létezik a világ, mert én létezek és észlelem ezt a világot.” (Lásd részletesen kifejtve: „Az értelemben való hitről” ) Az Értelmes Tervezettség tehát egy antropomorf szemlélet – ebből kifolyólag törvényszerűen hisz egy isten-képben is, és ezt az istenképet tkp önmaga tükörképeként látja. Megjegyzem, minderre szüksége is van – az Értelmes Tervezettség egy olyan istenhívő újhullám, mely tudományosan megalapozottan akar hinni; ezáltal pedig azonos szintre kerül az UFO-hívőkkel, akik számára a világűrből érkező fejlettebbnek képzelt idegenek szintén jobban megfelelnek, mint a már beigazolódottan meddő, hagyományos vallási képzetek.

A felsőbbrendűnek vélt Intelligencia óhatatlanul egy emberi, és az ember társadalmi viszonyaiból merített fogalmakkal leírt képzet – a belőle következtetésként levontak is elkerülhetetlenül emberi vonatkozásúak: az emberek közötti esetleges különbségeket eleve elrendelt, célszerű különbségeknek is vélheti, ami kétségtelenül vonzó társadalomképet jelent a pillanatnyilag jobb helyzetben lévő, és magasabb társadalmi státusszal rendelkezők számára, míg az „ennél lejjebb lévők” számára azonban nem. A magasabb státuszban lévők inkább hajlanak hinni egy „felsőbbrendűen eltervezett és elrendelt status quo-ban”, és a történelem véres bőséggel bizonyította, hogy a lehetőségeiknél fogva mindent meg is tettek ennek a mesterséges kikényszerítésére. Ám ezekben a korai állapotokban is megmutatkozik az Értelmes Tervezettség képzetének meddő volta a társadalmi viszonyokat tekintve: egy Értelmes Tervező nem olt ambíciót egy társadalmilag alacsonyabb rendűnek tartott emberi közösségbe… és bár ezt évszázadokon – vagy inkább generációk százain – át sikerült is elhitetni az emberi közösségekkel, a mai, civilizált emberkép már nem terhelt az ilyen torz emberfelfogástól. Az Értelmes Tervezettség azonban ide vezetné vissza az emberiséget.

A másik antropomorf önellentmondás az Értelmes Tervezettségnek és technikai civilizáció fejlődésének párhuzamba állítása. Paley órás analógiája csak akkor áll meg, ha nem vesszük figyelembe, hogy sem az órát, sem az órást nem szemlélhetjük annak komplex rendszerbeágyazottsága nélkül. Felesleges lenne – bár minden bizonnyal szemléletes – széleskörűen taglalni, hogy egy társadalomban milyen fejlettségi fokon van szükség órás-mesterre, hogy a kezdeti órák mennyire voltak pontosak, és hogy az időmérés milyen forradalmi változásokon ment keresztül, és hogy maga az emberiség is mennyire mereven ragaszkodik pl. a ma elterjedt naptár-rendszerhez, holott ennél praktikusabbak is léteznének, stb.. A lényeges momentum a technikai civilizációval és elsősorban annak produktumaival kapcsolatban, hogy bármely komplex gépet vesszük is ma alapul, azok mind visszavezethetők fejlődéstörténetileg a természetes életmódunk primitív életkörülményeihez. Az előbbi gondolatot szemléltetve: senki sem mondaná azt ma, hogy minden ma ismert komplex, ember alkotta rendszer vagy gép olyan, mint amilyennek az ember eredetileg elképzelte, vagy amilyennek az abba a „gép-fajba” tartozó emberi produktum a kezdetek kezdetén volt. Az emberi produktumok is folyamatosan fejlődnek, ám elsősorban csak változnak, majd egy komplex össztársadalmi szelekción átjutva bizonyos megoldások maradandóbbak, mások nem. Aki ezt a gondolatot elvetné, annak az elméje erősen az aktuálisan ismert technikai jelenségekre korlátozódik, és fogalma sincs arról, hogy a ma ismert, jól bevált technikai megoldások mennyi változáson mentek keresztül; mennyi meddőnek bizonyuló, de megvalósult elképzelés jutott a szemétdombra. Ott van példaként a repülés „fejlődése”, mely mai szemmel nézve csak úgy ontotta magából a működésképtelen, ámde tetszetős szerkezeteket. De ott van néhány absztrakt jelenség is, mint pl. a számfogalom fejlődése – aminek megértéséhez persze nem árt ismerni a tudomány ezen ábécéjének fejlődéstörténetét: azt látjuk, hogy ebben az esetben a fejlődés éppenhogy az egyszerűsödés felé kellett hogy vezessen… és mégis: a ma embere számára tökéletesen egyértelmű a 10-es számrendszer alkalmazása, amivel szépen megfér, hogy egy 60-as számrendszerre alapozottan méri az időt.

Kérdem tehát az Értelmes Tervezettség híveit: (14) ha teljesen nyilvánvaló, hogy az ember technikai produktumai is a szavannán kószáló ember keze ügyébe kerülő botokra, kődarabokra, csontokra, stb. visszavezethető, és ennek a fejlődési vonalát szinte minden ember természetesnek veszi – akár egy órás által készített óra esetében is, amit Paley a mezőn megtalál -, akkor miért tartja elképzelhetetlennek ugyanezt a folyamatot a természetben is lejátszódni? (15) Az óra esetében a nappalok és évszakok váltakozásának megfigyelése, majd egyes periodikus jelenségek kezelhetővé tétele által egyenes út vezet Paley órájáig, majd az órájától a 10-14 másodperc pontosságú atomóráig… az Értelmes Tervezettség hívei mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy Paley órájának tervezője változatlan lenne az időben és a tudása is változatlan volt a napok váltakozását megfigyelő barlanglakó ősembertől kezdve az atomóra működtetőjéig? Merthogy ha az óra készítője analógiás példa az Értelmes Tervezettségre, akkor minden valaha élt időmérő szerkezetet készítő ember is analógia az Értelmes Tervezőre… és akkor íme az újabb kérdés: (16) ha minden azonos funkciójú gépet tervező ember analógia az Értelmes Tervezőre, akkor ezek a technikatörténetben felbukkanó emberek miért nem alkották meg ugyanazt a gépet ugyanarra a funkcióra? (17) Az edényekből csöpögtetett vízzel működő időjelzők készítői miért nem készítettek olyan óraszerkezetet, mint Paley órásmestere?

Egyrészt remélem, hogy ezzel a gondolatsorral sikerült megvilágítanom, hogy az Értelmes Tervező feltételezése a kezdeti analógiák alapján is önellentmondásokba fut; másrészt kíváncsi vagyok, hogy akad-e majd olyan Értelmes Tervezettségben hívő olvasó, aki megpróbálkozik feloldani ezeket az önellentmondásokat, és megválaszolni a kérdéseket.

***

BRAIN STORMING

Képen: A Serengeti szavanna, Kenya és Tanzánia között; a Ngorongoro Kráter, a Manyara-tó; és a Kilimandzsáró, 19 km magasságból – az ember törzsfejlődésének egyik lehetséges helyszíne.

TARTALOM:

1. „Világnézetről” és „vitáról” röviden

2. Világnézetek teista, ateista megközelítéséről

3. Világnézeti viták - ma

4. Világnézeti „meggyőzés-kényszer”, mint antropológiai sajátosság

5. A világnézeti viták eredménye, haszna

6. Világnézeti viták kikerülhetetlenségéről

7. Kinek van a világnézeti vitákban „könnyebb dolga”?

8. Jegyzetek, források, megjegyzések, kiegészítések

 *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

1. Világnézetről és vitáról röviden

Mindenekelőtt fontos megjegyeznem, hogy a cikk nem magáról a világnézet(1), vagy a vita(2) fogalmáról szól.

Bevezetőleg azonban szükség lehet némi rövid fogalomértelmezésre:

„Világnézetnek nevezzük a világ legáltalánosabb, legátfogóbb értelmezését. Ez állhat objektív tudományos ismeretből, annak különböző értelmezéséből, a tudománnyal ellenkező nézetekből, és állhat egyáltalán nem objektív, azaz szubjektív véleményekből, életszemléletből, értékrendből. Világnézetnek nevezhető tehát a tudományok átfogó rendszere önmagában, vagy egy bizonyos értelmezésben, egy politikai ideológia, egy filozófiai iskola nézetei, és egy hitrendszer, vallás is, vagy ezeknek keveréke. Az értékrendet bizonyos esetben a világnézetbe bele veszik, bizonyos esetben nem.”(Wikipédia)

Szó-etimológiailag a világnézet kifejezés 2-részből áll: „világ” és „nézet”. A világ itt akár az érzékelt valóságot is jelentheti, a nézet pedig arra a módra utal, ahogyan tekintünk rá, amilyen szemmel nézzük, vagyis tkp annak értelmezését, amit a világból felfogunk („Hiszem, ha látom.”, stb). A valóság tkp mindenki esetében gyakorlatilag ugyanaz, az egyes emberek között a nézetük között van különbség – ezt világítja meg rendkívül szellemesen egy indiai mese(1.2.), mely tartalma röviden: „Négy vak ember szerette volna megtudni, milyen az elefánt. Megszervezték, hogy testközelben ismerhessék meg a nagy állatot. Az egyik megfogta a farkát, és felkiáltott: Hiszen az elefánt nem is olyan nagy, kicsi, vékony, mozgékony. A második az ormányát tapogatta végig. Az elefánt egy erős, izmos cső - állapította meg. A harmadik az agyarát fogta meg, így a véleménye szerint az elefánt egy komoly kardszerű hegyes, éles kemény dolog. A negyedik a lábait ölelte át. Szerinte az elefánt olyan, mint egy nagy, masszív oszlop. Később sokáig vitatkoztak azon, milyen is az elefánt. Kinek volt igaza? Senkinek és mindenkinek. Csak az elefánt lényege veszett el.”

A világnézet, ezek alapján korszakfüggő is, egyénfüggő is, vagyis függ az egyéni karaktertől, temperamentumtól, tapasztalatoktól, élményektől, intelligenciától.

A vitáról röviden:

„A vita érvek ütköztetése, célja a vitapartnerétől eltérő vélemény igazolása, a partner meggyőzése. A vitának van tárgya, szerkezete, legalább két résztvevője eltérő állásponttal.

A vita, az érvelés több társadalomtudomány eszköze és témája, pl. politika, retorika, filozófia, etika, jog. A vita versengő magatartás jellemzője. A vitának vannak erkölcsi szabályai, ezt nevezzük vitakultúrának.” (Wikipédia)

***

A cikkem elsősorban a következő kérdésre kísérel meg irányadó választ adni:

Miért vannak, miért alakulnak ki, és hogyan folynak a viták ateisták és teisták, teisták és teisták között?

A teisták gyakran tesznek úgy, mintha ők csak az ateistákkal állnának vitában, ezzel azt a látszatot keltve, mintha pusztán kétoldalú lenne az emberiség: az ő vallásuk képviselői és az ateisták.

Az alapkérdés másként, általánosabban is feltehető: „Miért van szüksége az embernek arra, hogy a világnézeti állásfoglalását úgymond megvédje, érveljen mellette, stb.?”

*****

2. Világnézetek teista, ateista megközelítéséről

A hitvédők, hitterjesztők elsősorban érzelmi oldalról közelítik meg a vitákat, vagyis érzelmi alapon érvelnek, valószínűleg amiatt, mert az ún. megtérésükre  is valószínűleg érzelmileg erősen színezett, indulatos okok vezettek – hacsak a vallásosság kialakulása nem „belenevelődési” alapon történt. Mindez endokrin-alapon is értelmezhető – a temporális-szekvenciális transzformációt(3)(BS) létrehozó hatások azt jelentik, hogy adott észlelési struktúra(4)(BS) visszacsatolása adott biokémiai állapotokhoz köthető, melynek fenntartása (pl. kognitív disszonancia(5) esetén) igényli ugyanezt a biokémiai hatást. Vagyis amennyiben nem kora gyermekkortól való belenevelődésről van szó, hanem felnőttkori „megtérésről”, akkor mindez vagy 1. szélsőségesebb, rövid ideig tartó, intenzív, vagy 2. tartósan fennálló, az észlelési struktúrát az átlagosnál jobban befolyásoló endokrin viszonyoknak köszönhető /a nem vallásos embereknél is, mindenkinél kialakulnak, vannak ilyen „hitek”/, így fenntartásuk is hasonlóan vagy 1. „szélsőséges”, tehát intenzív, vagy 2. tartósan a társadalmi normától eltérően magasabb fokú befolyást kíván, különösen, ha kívülről nemhogy megerősítést nem kap, hanem cáfolatok érik.

Az ateisták manapság valószínűleg pszichikai szempontból úgy reagálnak a teisták érveléseire, mint a korábbi civilizációkban a születésüktől fogva adott kultúra vallását-világnézetét felvett emberek, akiket váratlanul ér egy tudósoktól, kutatóktól származó olyan bejelentés, ami ellentétes a világnézetükkel. Tévedés ne essék – az érzésről, a hangulatról, a lélektani reakcióról beszélek, vagyis külsődleges tényezőkről, pontosabban: nem tartalmiakról! Mert észre kell vennünk – egy teista-ateista vita folyamán a felek ugyanolyan indulatosak, feszültek lehetnek, mivel ez nem tartalmi tényezőkön, hanem a tartalmi tényezőkhöz való érzelmi viszonyuláson múlik. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberek nagyjából ugyanúgy élik át a stresszt, a haragot, a feszültséget, függetlenül attól, hogy részükről a felháborodás jogos-e, vagy sem.

A külső szemlélőket ez vezetheti félre = általában csak a konfliktust látják és hallják ki a vitából, ami néha azt az illúziót keltheti, hogy egyik félnek sincs igaza, vagyis mindkét fél téved. Ez azonban csak a látszat!

Újra feltéve a kérdést, miszerint: Miért fontos az emberek számára, hogy a világnézetüket adott szituációban megvédjék, érveljenek mellette, ellenérveket hozzanak a vitapartner állításaira, érveire, stb.? – láthatjuk, hogy a válasz ugyan nem azt fogja eldönteni, hogy melyik félnek (pl. teista-ateista vitában) van igaza, hanem hogy miféle indíttatásból alakulnak ki közöttük, a néha eléggé szenvedélybe, dühös indulatokba is átcsapó viták!

*****

3. Világnézeti viták - ma

Azt hihetnénk, hogy ma már a világnézeti vitákra másabb szemmel néznek, ami abból a szempontból igaz, hogy a tudományos módszeresség ma már szerves(ebb) része a közgondolkodásnak (, mint korábban bármikor) – legalábbis hallgatólagosan mindenki annak tartja – és ez az intellektuális érvelést előtérbe helyezve sok vitázóval előbb végiggondoltatja a maga érveit, stb., ezzel is csillapítva az indulatokat, indulatosan pedig nem úgy érvel az ember, mint higgadtan. Sok teista-ateista vitát pl. az alapján akarnak eldönteni, hogy valószínűleg annak van „kevésbé” igaza, aki keményebb hangot üt meg, aki durva szavakat használ, aki indulatosabb – vagyis az erőteljes érzelmi érvelés mára már teljesen hitelét vesztette, igaz csak intellektuális körökben. Az ún. „utcai érvelésben”, vagy hétköznapi életben gyakorta ez az „ököljog” az (fenyegető testtartás felvétele, nagyobb hangerő, agresszív gesztikuláció, az erőfölényre-fenyegetésre alapuló érvek alkalmazása, stb.), amivel inkább érvényt szereznek. /Ami szociobiológiailag érthető és logikus is: a nagyobb, a fennmaradásért közösen tevékenykedő közösségben az önérvényesítő magatartás a célravezető!/

A világnézeti viták mára mintha feloldódtak volna az ún. valóságértelmezési vitákban, ami persze nem kevesebb jelentőséggel bír – a tudományos paradigmák, politikai, filozófiai viták tkp. átemelték ezeket a „hétköznapi gyakorlatba”, és ma már egyértelműnek tartjuk, hogy komoly megélhetési következményeik lehetnek. Természetesen a korábbi civilizációkban a különböző világnézetek időnként egyes népek leigázásához vagy éppenséggel kiirtásához vezetett – így a világnézeti kérdések ott inkább (szó szerint) életbevágóak voltak, de mivel alig volt, vagy egyáltalán nem létezett olyan semleges és kellő erejű „társadalmi intézmény”, mint a tudomány, vagy a tudóstársadalom, így a világnézeti kérdések hatalmi úton, az erőfölény eleve alapján döntődtek el.

Tehát, látszólag más a helyzet ma. Mégis, civilizálódás és tudományos-technikai haladás ide vagy oda … a világnézeti viták folyamatosan jelen vannak. Még a keresztény világot sem kerülik el a mai napig, holott korábbi évezredes hatalmi politikájából visszavonulva inkább már csak látványos vegetációt tart fenn, mint tekintélyes befolyásoló erőt. És mégis, újra és újra viták alakulnak ki feléjük az ateisták részéről, sokszor úgy, hogy nem ismerik a felvilágosodáskorabeli nagy valláskritikai műveket (Feuerbach, Holbach, stb.), vagy az azóta íródottakat. Miért van ez így? Valami mindig visszatérő, vagy állandóan jelenlévő, csak intenzitásában változó, szellemi szinten létező, a társadalom által „kiváltott” jelenség ez, vagy eleve létezik a hajlam az emberben, mintegy antropológiai sajátosság gyanánt? Ami ennél fogva kikerülhetetlen, és nem harcolni kellene ellene, hanem megtanulni élni vele, szabályozni, irányítani, stb. Sokan vannak, akik az emberben eleve benne lévő „vallásra való hajlam”-ra hivatkoznak, amit „egészséges, normális, kiegyensúlyozott vallásossággal” lehet kielégíteni, és ha nem ezt tesszük, akkor ez sok tekintetben egzisztenciális, mentálhigiénés, szellemi zsákutcákhoz vezet, ami a humánumot csak zülleszti – ezen érvelésekben persze mindig jelen van az a momentum, hogy a „veleszületett vallásosság” mellett érvelők többnyire a saját vallásosságukat jelölik meg az említett „egészséges, normális vallásosság” irányzataként.

Vagyis ismét visszatértünk az alapkérdéshez: „Miért van szüksége az embernek arra, hogy a világnézeti állásfoglalását úgymond megvédje, érveljen mellette, stb.?”

*****

4. Világnézeti „meggyőzés-kényszer”, mint antropológiai sajátosság

Miért akarja az egyik ember a másikat a maga világnézetére rávenni, rábeszélni, elfogadtatni?

Ez alapjában véve nagyon is humánus vonás.

A világnézet a hagyomány és szokásrendszer egyik magyarázóelve (módszere), e kettő pedig, a kultúrával együtt, a közösség hosszú távú jólétének, biztonságának és túlélésének záloga. A kulcs az evolúciós pszichológiába(6) is beilleszthető fogalom: a Kiscsoportkényszer. (A szociálpszichológiában „vakcsoportképzésnek”(7) nevezik.)

Elődeink túlélésének egyik ige fontos tényezője az volt, hogy az adott élőhelyhez való alkalmazkodás ismeretrendszerét át tudta/tudja adni az utódainak, vagy a közössége „más tájról érkezett” tagjának (a törzsi vándorlások, „beházasodások”, stb. révén; ez aránylag hamar elkezdődött a modern ember kifejlődésének folyamatában) át tudják adni ezt a lokálisan nagy fontosságú tudást. A beszéd kialakulásával, vagy egyre hatékonyabbá válásával mindez erősödött, mivel a verbalitás a tanulékony Homo Sapiens számára néha már elegendő információt tudott nyújtani egy teljesen újszerű tapasztalatról, új helyzetek kezelésének módjáról, aktuális helyzetekről való tájékozódásról. Így a közösségtől rendszeresen eltávolodó tagoknak egyben szokássá is válhatott, hogy a közösségi kötelékek felidézése, megerősítése, a társas szükségletek felgyülemlett hiányállapotát enyhítse, és persze az újszerű, vagy aktuális tapasztalatokat ezzel meg is osszák a közösség többi tagjával rögtön a közösségbe való visszatérésük után.

A közösségi szintű vándorlás, és rendszeresen új élőhelyen való ideiglenes letelepedés mindezt még tovább mélyítette: egy új élőhelyen, ismeretlen környezetben az idegen „gyermekké válik” a tapasztalatlansága által – gyerekmód kell megtanulnia, a tapasztaltabbra hallgatva, szavának hitelt adva abban, hogy milyen módon kell a túlélés, a jóléte, a közösség egyensúlya érdekében cselekednie, viselkednie, stb.

Mivel az embernek, fejlődése során a szociális, közösségi, kommunikációs képességei, kiscsoportszinten fejlődtek ki, így ezek néha automatikusan „beindultak/beindulnak”: észlelési struktúrájába került, a környezetéből kiemelkedett, vele kommunikációs kapcsolatba került ember felé – ha és amennyiben, ő maga mögött tudhatja egy csoport támogatását és az „új tag” lehetséges, vagy konkrét csoporttagként jelenik meg előtte – szinte automatikusan beindul egy „világnézeti oktatóprogram”, akár azt is mondhatnánk, hogy „kényszeresen”.

Az eredeti funkciója a túlélés biztosítása, segítése volt, mára a jelentése azonban már kifordult önmagából: a tömegtársadalomban az egykori kiscsoportképzési kényszer inkább a szélsőségek felé sodorja az embert, és bajosan lehet „jó szociális stratégiát” követni vele. Mivel azonban a csoportképzési hajlamunk gyakorlatilag automatikusan „kényszeres”, így pragmatikusan talán abba az irányba érdemes elmenni, ami ennek túlszaladása ellen hat: inkább a saját csoport erős szelektálására kell koncentrálni, mintsem lelkes „keblemre az egész világot” beállítódásra.

*****

5. A világnézeti viták eredménye, haszna

A világnézeti vitákban az érvek olyanokra hatnak elsősorban, akik nem vesznek részt a vitában, annak csak tanúi.

A világnézeti vita eredményét nem lehet lemérni a vitázó felek relatív nézetváltozásán, mivel ha ez bekövetkezne, ha már az elején esély lenne erre, akkor már nem mennének bele a vitába. – A  világnézeti vita a saját valóságértelmezést védi, így a vitázó felek ebből általában nem hajlandók engedni.

Felvethető, hogy a nagyobb érzelmi energiát befektető az, aki gerjeszti a vitát – vagy azért, mert (1) meggyőzni akar, vagy azért, mert (2) közönyösek vele szemben, vagy azért (3!), mert a világnézetből következő következtetéseit nem tudja akadálytalanul végigvinni… és ez mindkét félre igaz!

A kezdeményező fél ezek alapján azt akarja, hogy meggyőzni akarják, amit ő majd elhárít (= a meggyőzhetetlenség erejének illúziója), vagy pedig bármilyen akciójának megkérdőjelezését egyben világnézeti vitalapnak tartja: pl. „Ha vitatod azt, hogy ezt és ezt megteszem, vagy hogy értelmes dolog megtennem, akkor egész gondolkodásmódom vitatod, megkérdőjelezed, így engem magam kérdőjelezel meg!”. Ez jellemző tünete az erősen egoteista jelleggel működő pszichikumnak, melynek egyik alapeszméje: „addig létezik a világ és csakis olyan formában, ameddig észlelem, térben és időben is – ha az általam észlelt világról kimutatják, (vagy erre akár csak kísérletet is tesznek) hogy nem olyan, amilyennek én észlelem, akkor az észleletem minőségének cáfolatával (dominó-, vagy kidurranó lufi-effektus-szerűen) létemet cáfolják”.

Haszna tehát valójában annak van, aki tanúja egy ilyen vitának – mivel érzelmileg nincs elkötelezve, így józanabbul mérlegelheti az ütköztetett álláspontok értékét, az érvek súlyát, relevanciáját. Ebből a szempontból a leghasznosabb az, ha a különféle világnézeti irányzatok vitáit tanulmányozzuk. A valláskritika irodalom évszázadok alatt felgyülemlett tapasztalatainak megismerése, tanulmányozása pl. kétségtelenül bír egy ilyen járulékos haszonnal: ez a vita folyamatosan jelen van, így a két oldal érvelési módjait megismerve kiegyensúlyozott, józan álláspont alakítható ki.

Sokan vetik egyes ateisták szemére, hogy úgy kritizálják a vallásosságot, hogy semmit sem tudnak róla. Amennyiben az ateizmust nem puszta istenképben való hit nélküli világképnek tekintjük, hanem a teizmussal szembeforduló, a vallásos világképet megkérdőjelező, annak ellentmondásosságát kimutató szellemi irányzatot, törekvést (lévén kritikáról, kritizálásról van szó) ez teljesen helytelen szemlélet, mivel az ateizmus - mint kritikát gyakorló - ebben az értelemben már más szempontból is megvizsgálta azt, amit a vallásosság az istenképpel ki akar fejezni, igazolni vagy magyarázni akar, stb.. A szembehelyezkedés így már továbbgondolást, megvizsgálást jelent, ami szellemi értelemben magasabb rendű, mint a puszta hit, ami az elfogadásnál „megáll”, és az elfogadott fogalomkörökkel operál tovább, és azokra igyekszik visszavezetni, amit csak képes; a kritika azonban éppen a miatt kritika, mert igyekszik feloldani a „mesterségesen alkotott” fogalomkörök zártságát. A teizmust merevsége egy antropológiai értelemben vett kiscsoport szintjén remekül működhet (ezt bizonyítják a szekták látványosan összetartó közösségei is), a számtalan kiscsoportot magába foglaló társadalomi egységek környezetében azonban jóval nagyobb és ésszerűbb nyitottság szükséges, mint amit a vallásos lelkület feltételez.

A fogalmi körök érvényességével kapcsolatos, és az implicit tartalmakat feltáró vitákkal való szembesülés esetenként konkrét tartalmi ismeretek nélkül is fejleszti az ember gondolkodó és a világ dolgai között való eligazodási képességét. Ha úgy vesszük: magának a bölcsességnek sem tulajdonítanak általában konkrét tartalmi ismereteket, hanem csak egyfajta felfogást, amely nem sieti el a döntéshozatalt – mindezt a vitákkal, érvelési sorok és álláspontok ütközésével való szembesülés nyomán is meg lehet szerezni. Vagyis a bölcsnek nem kell félrevonulnia, sőt – emberek között kell lennie, de elsősorban, vagy sokkal inkább viták szem- és fültanújaként, és nem résztvevőjeként!

*****

6. Világnézeti viták kikerülhetetlenségéről

A világnézeti viták, az előzőekben leírtak miatt is minden bizonnyal kikerülhetetlenek, mert:

1. Egyik hatékony semlegesítési módszerük az lehet, ha valaki erőteljesen azonosul világnézetével, értékrendjével, és vitás helyzetben egyrészt azt nem hagyja megkérdőjelezni, másrészt mások világnézetét sem kérdőjelezi meg. – Ezzel azonban a teisztikus gondolkodásmód hibájába esik, mert ezzel önmaga előtt idealizálta a saját világnézetét, értékrendjét, amihez ha mereven ragaszkodik, akkor nem lesz más, mint papagáj, aki ugyanazt szajkózza, még akkor is, amikor másoktól értékes meglátásokat szerezhetne.

2. Mások türelmes meghallgatása, és a vitától való tartózkodás a „Hallgatás = Beleegyezés” illúzióját keltheti a másikban, de még a kívülálló hallgatóban is, mivel előbbi heurisztika visszafelé is működik: „amit nem kérdőjelezek meg, azt elfogadom”.

3. Magunkkal egyenrangúnak tekintett féllel szemben a világnézeti kérdésekben mutatkozó különbségek alapján kialakuló vita egyfajta modern, Homo Sapiens-i megfelelője lehet a ragadozó, vagy kisebb közösségben élő emlősök közötti rangsort kivívó vetélkedésnek, küzdelemnek. Minthogy ez a viselkedés a tartósan közösségben élő összes emlősfajra jellemző (alapvetően a táplálékszerzés közösségi módja utáni osztozkodás, és a nőstényekért való harc a párzási időszakban), így feltehetően mi, emberek sem vagyunk kivételek, attól függetlenül, hogy mi számos szublimálási, szimbolikus módot alakítottunk ki erre – feltűnő módon éppen a VITA az, ami talán a leggyakrabban előfordul, valószínűleg a fizikai erőszak saját közösségen belőli erős gátoltsága miatt – mindez ismételten arra utal, hogy a biokémiai hatások erőteljesen hathatnak az agyműködésre, és a fizikai agresszivitásért felelős hormonok a szellemi működésben is rendkívül fontosakká válhatnak, ha fizikai úton nem használódnak fel! (lásd verbális agresszió a gyalázkodás, szidalmazás formájában!)

4. A világnézeti viták elsősorban teisztikus alapon folynak, vagyis alapvető bennük a hit-jellegű abszolutizálás, általában meg nem kérdőjelezett, engedelmeskedésre hajlamosító felhangokkal. Az emberre alapvetően jellemző a kognitív fösvénység (8) táplálta túlzott empirizmus, és a minimális tapasztalaton alapuló, nagyfokú indukcióra való hajlam. Ezek alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a világnézeti viták egyrészt kikerülhetetlenek, másrészt, mivel ez jellemző egész fajunkra, így furcsamód aligha lehet kérdéses, hogy fajunk sikerének egyik alapvető elemét képviselik – és így egyben szükségszerűek is!

5. A következő fejezetben bővebben is írok arról, hogy a valóságot a merevebb fogalomkörökkel rendelkező képes magabiztosabban értelmezni, mivel „intellektuálisan könnyebb dolga van” – és a kognitív fösvénységünk következtében nagy a hajlamunk a könnyebb utat választani. A teisztikus gondolkodásmód pedig ezt nyújtja – az ateista gondolkodásmód azonban éppen ellenkezőleg: vállalnia kell a majdnem állandó kételyt, és a sablonos megoldásmódok mellőzésével a szociális szituációk többségét külön-külön kénytelen értelmezni … Nem véletlen talán, hogy pl. a kereszténységet elemző-kritizáló ateisták kivétel nélkül mind szellemileg, intellektuálisan magasan képzett, művelt emberek voltak – többek között már csak azért is, mert egy vallás többszörösen absztrakt deskripciójában egyszerűsítő, és „világi módon értelmezhető”, az Occam-elvhez(***) hű mintázatokat voltak képesek felfedezni. A teizmus magabiztossága ellenében tehát az ateizmus evidenciaélmény élvezete áll szemben – mindkettő fontos élmény az ember számára, így egyfajta természetes függőséget is kialakíthat (lásd a bevezetőben említett temporális-szekvenciális transzformációt), ezzel biztosítva a világnézeti viták folyamatos létét (nem feltétlenül világnézeti, hanem a puszta valóságértelmezési vitákat is ide értve).

*****

7. Kinek van a világnézeti vitákban „könnyebb dolga”?

A lehető legegyszerűbbnek tűnő válasz itt a következő: akinek igaza van. A vita alapvető problematikája azonban világnézetek tekintetében éppen az, hogy általában már a kiinduláskor mindkét fél meg van győződve az igazáról: nem nézeteik összevetéséről, pontosításáról, hanem helyességének önmaga előtt való igazolásáról, mintegy önigazolás-kényszertől hajtott érvelésről, valóságos dominanciára törekvő összecsapásról van többnyire szó, aminek egyik fontos sajátossága az ún. „utolsó szó - mánia”: látszólag az a vita győztese, aki utoljára szólal fel a küzdőtéren; aki pontot tesz a vita végére – tegye azt bárhogyan.

Mégis megközelíthető a válasz: könnyebb dolga annak van, aki BIZTOSABB A MAGA IGAZÁBAN. Ebből már következik – könnyebb dolga annak van, aki jobban hisz, érzelmileg jobban elkötelezett a meggyőződésében, és mintegy léte nélkülözhetetlen részének tekinti meggyőződését; míg nehezebb (helyesebb kifejezés ebben az esetben talán a „reménytelenebb”) dolga annak van, aki elsősorban módszeres kétellyel közelít még önmaga meggyőződéséhez is, és világnézete, világképe nem képezi hétköznapi döntéseinek szerves részét, hanem az elé kerülő szituációkat egyedileg, lokálisan szemléli – vagyis gondolkodik. Röviden: a teista-ateista vitákban a teistáknak van „könnyebb dolga”, mivel ők mindezt „gondolkodás (tkp. divergens gondolkodás) nélkül” teszik, vagy különféle érvelési módok és heurisztikák között lavírozva, egy meghatározott, behatárolható fogalomkörre képesek a vita fonalát visszavezetni, mivel az egyszerűsített gondolkodásmóddal rendszerint a hétköznapi életben is nagy rendszerességgel élnek. Aki pedig néhány egyszerű értelmezési eszközt igen sokszor, igen széles körben alkalmaz, az ezeket adott esetben rendkívüli hatékonysággal képes „levezetni”, és mindig szinte azonos végkövetkeztetésre jut – arra, hogy neki van igaza. A teistákra jellemző a türelmetlenség (és az indulatosság), és mindez abban is megmutatkozik, hogy hajlamosabbak a vallásos okoskodások egyszerű módszereit alkalmazni olyan esetekben is, amikre azok nem alkalmasak. Nem azért jellemzőbbek rájuk a hibás érvek(*) alkalmazása, mert tudatosan akarják félrevezetni a vitapartnereket, hanem azért, mert egyébként is azokat használják – vagyis ebben a felfogásban azt mondhatjuk, hogy a vallásos gondolkodás nem tudatos, hanem egy szint fölött a kétértelműséget inkább továbbra is felületes szinten tartják, a konzisztenciát inkább „erőszakosan” fenntartják. Ennek azonban az az ára, hogy bizonyos probléma megoldási módokat egyébként sem hajlandóak alkalmazni.

A teisták általában a megoldásban biztosak – sokszor még azelőtt, hogy tudnák, mi a probléma. Az ateisták a kételkedés szükségességében biztosak, és abban, hogy sok ismeretre van szükség ahhoz, hogy megbízható, igazolható, használható ismeretekre tegyünk szert, és ilyen kijelentéseket tehessünk – vagyis inkább a megoldásmódban biztosak, függetlenül attól, hogy ez az előzetesen elképzelt, kívánatos megoldásra vezet-e. A teizmus elsősorban a kívánságnak megfelelő célt akarja elérni, még akkor is ha a feltételek nem megfelelőek, és egy vitában az érvelési módot ennek megfelelően választja ki – az ateista azonban a konkrét gondolatmenetre figyel, nem pedig a célra, mivel nála nincs „célpont”, vagy teleológiai szükségszerűség érzet; ezáltal inkább tud az érvelési módra koncentrálni, annak menetére, a logikára, az érvelési hibákra, stb.. Mivel azonban a világnézeti viták szimbolikusan zajlanak, így a teisták könnyűszerrel eljuthatnak egy tetszőleges szimbolikus érvelési soron a teizmus fő eszményéhez, az istenképhez, függetlenül attól, hogy a realitásban ennek mekkora relevanciája van – a teista érvelési módban nem az érvelés érvényessége, hanem a cél elérése a cél, függetlenül annak valósággal való kapcsolatától. Az ateista ellenben a valóságban is releváns érvelést igyekszik alkalmazni még szimbolikus szinten is.

Az eredmény eléggé egyenlőtlennek tűnhet, mivel:

1. A teista rendszerint eléri a célt, a világnézetének bármely elemét visszavezeti istene létére, még akkor is, ha a valóságban nem létező utat is kell ehhez bejárnia.

2. Az ateista sikere rendszerint abban merülhet csak ki, hogy kimutathatja, hogy az út nem létezik, vagy teljesen máshová vezetne, ha azt a valóságra akarnánk vonatkoztatni - vagyis látszólag „nem ér célt”: nem győzte meg a teistát arról, hogy esetleg egy nem létező úton törekszik egy nem létező cél felé.

3. A teista, ha nem akarja, nem értelmezi az ateista elé tárt értelmezési módját – egészen addig, amíg olyan szituációba nem kerül, ahol kénytelen a merev kereteke helyett ő maga is Homo Sapiens-i örökségeként rugalmasan, és a világra nyitottan, kreatívan gondolkodni. Ez azonban már nem jut az ateista tudomására, mert a vita absztrakt szinten játszódik. Az ateisták azonban sokszor nem „veszik észre”, hogy maga az ateista szellemiség sem állandó állapot; hogy az istenkép mellőzése a gondolkodásban nem mentesíti az embert a hitre, feltételezésre, reményre támaszkodástól, sem a vágyvezérelt, vágyteljesítő, és minden olyan gondolkodási hibától, ami a teizmust aktívan alkalmazók elméjében, mint strukturált operációs rendszer működik – legfeljebb az ateistákban olyan mértékben van jelen, mint „minden más, normális emberben”.

*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***

8. Jegyzetek, források, megjegyzések, kiegészítések

(1)

világnézet:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Vil%C3%A1gn%C3%A9zet

 ***

(1.2.)

VAKOK ÉS AZ ELEFÁNT

(John G. Saxe verse )

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
"Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!"

Agyart érint a második, símát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
"Lándzsaszerű az elefánt", állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
"Értem!", kiáltja fennen ő, "Kígyó az elefánt!"

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
"Csodálatos formája van", lelkendezik, "Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!"

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
"Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező."

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
"Kötélforma az elefánt", imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

TANULSÁG

Ha egyik teológus a másikkal disputál,
Egyik sem érti, hogy amaz miről is prédikál.
Nem látott elefántot, így értetlenül bírál!

Idézve - (már megszűnt) http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=7025

Boldogság - Vélemény - A VAKOK ÉS AZ ELEFÁNT  - - 2006.08.29 09:12

***

(2)

Magáról a vitáról összefoglalóan és röviden:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Vita

A vitákban elsősorban logikára szoktak hivatkozni, erről lehet olvasni a

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kateg%C3%B3ria:Logika  lapon. Ott külön figyelmet érdemel a jelen íráshoz kapcsolódóan az „Érvelési hibák” fejezet, melynek összefoglaló linkje: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kateg%C3%B3ria:%C3%89rvel%C3%A9si_hib%C3%A1k

továbbá magára a fogalomra vonatkozó link:

http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%89rvel%C3%A9si_hiba

***

(3)

„Temporális-szekvenciális transzformáció”(BS): olyan szekvenciális átalakulás a kognitív modulstruktúrán belül, amit hormonális hatások váltanak ki, tartanak fent, és adott esetben alakítanak át.

***

(4)

„Észlelési struktúra”(BS): az organizmusnak, a külvilágból érkező ingerek reagálást, „tudatosítást” lehetővé tevő anyagi formációja; filozófiailag fogalmazva a „tudatot körbevevő hálózat, ami peremként funkciónál a tudat és az azt körülvevő valóság között”.

***

(5)

kognitív disszonancia:

Kellemetlen pszich.-i állapot, melyet az okoz, hogy a személy ellentmondást tapasztal saját attitűd jei, hiedelmei, gondolatai v. cselekedetei között. (Pl. a gyerek játszani szeretne, mégis a szobában ül és tanul, és mivel a két tudattartalom – tanulni unalmas, én mégis tanulok – ellentmond egymásnak, ezért ~t él át.) Leon Festinger dolgozta ki a ~ elméletet. A ~t átélő személy az ellentmondás okozta feszültséget v. viselkedésének (pl. a gyerek abbahagyja a tanulást, és elmegy játszani), v. attitűdjének (tanulni nem is olyan unalmas) megváltoztatásával oldhatja fel. Mivel a már végrehajtott viselkedést utólag nem lehet megváltoztatni, de magyarázatot lehet rá találni (attitűdváltoztatás), ezért a ~ elméletet az önigazolás pszich.-ájának is szokták nevezni. ~ keltésével befolyásolhatjuk egy másik személy attitűdjeit (pl. rávesszük a tanulásra). A ~ elmélet szerint nagy jutalom adásával nem érhető el attitűdváltozás, mert a jutalom mértéke kellőképpen igazolja a cselekvést (pl. a szorgalmas tanulásért mindig pénzjutalmat adunk, így a gyerek a pénzért tanul), kis jutalom esetén viszont az erőfeszítés és az értékelés összhangjának megteremtése érdekében a személy felértékeli, amit tett (a gyerek a tanulást magát értékesnek fogja tartani). A büntetés esetében ellenben az enyhe büntetés jár nagyobb ~val, és ennek nyomán nagyobb attitűdváltozással. – Ir. Festinger, L.: A kognitív disszonancia elmélete. in: Szociálpszichológia. Bp. 1973. 75–84.; Aronson, E.: A társas lény. Bp. 1979.

http://human.kando.hu/pedlex/lexicon/K8.xml/kognitiv_disszonancia.html

***

(6)

Evolúciós pszichológia: feltörekvő pszichológiai iskola, amely azt veti fel, hogy az emberi (és főemlősi) észlelés és viselkedés jobban megérthető, ha az emberi evolúciótörténet fényében szemléljük őket. Forrása a kognitív pszichológia, genetika, etológia, antropológia, biológia és zoológia. számos területen felhasználják, mint a közgazdaságtan, jog, pszichiátria vagy politika. Sok közös pontja van a szociobiológiával, de megközelítésük több meghatározó kérdésben eltér. Azon a feltételezésen alapul, hogy az emberi észlelés is, akárcsak az egyéb belső szervek, genetikai alapon létrejött természetes szerveződés, amit a természetes kiválasztódás hozott létre. Mint minden szövet és szerv tehát, ez is az élőlények túlélését és szaporodását hivatott elősegíteni. A szerint vizsgálja az észlelési funkciókat, hogy milyen evolúciós stratégiai szerep betöltésére jöhettek létre.

(wikipédia)

***

(7)

„(…) Csoportok rendkívül gyorsan kialakulhatnak, akár valamilyen esetleges, pillanatnyi rendező körülmény mentén. Például valamilyen felbukkant nézetkülönbség okán egy asztaltársaságban. Az asztaltársaság tagjai könnyen azon kaphatják magukat, hogy a véletlenül kialakult megosztás alapozza meg véleményüket akkor is, amikor már teljesen más témáról van szó.

A csoporthoz való kötődés kényszere, a csoporthoz tartozás hatása olyan erős, hogy akár teljesen véletlen és a tagok által nem befolyásolható szempontok alapján létrehozott, mesterségesen kreált csoportokban is létrejöhet. Ezen a tényen alapul az úgynevezett „vakcsoport-technika”. A vakcsoport olyan csoport, aminek a tagjait véletlenszerűen sorolják be mesterséges szempontoknak megfelelő csoportba. Az így létrehozott csoportok tagjai rendkívül gyorsan tanulják meg a csoport normáit, szabályait, a viselkedés megfelelő sémáit. A témakörben a leghíresebb kísérletet P. Zimbardo végezte, aki a Stanford Egyetem mentálisan teljesen egészséges diákjai közül választott ki találomra börtönőröket és fegyenceket. Az egyetem pincéjében börtönt rendezett be a kísérlet színhelyéül. A nagyon körültekintően megtervezett és gondosan felügyelt kísérletet néhány nap után le kellett állítani, mert a „börtönőrök” olyan mértékben váltak agresszívvá és hatalmaskodóvá, a „fegyencek” pedig olyan kisebbrendűségi, megalázkodó, depressziós tüneteket mutattak, hogy félő volt, az ellenőrzés kicsúszik a kísérlet vezetőinek a kezéből.

A befolyásolónak gyakran nincs szüksége arra, hogy mesterségesen kreáljon csoportokat céljai elérésének érdekében, hiszen nagyon sok olyan csoport van készen, amelyhez szívesen tartoznánk. Annak érdekében pedig, hogy valamely szimpatikus, vágyott csoporthoz tartozónak tudhassuk magunkat, készek vagyunk arra, hogy elsajátítsuk az ilyen csoportokra jellemző nézeteket, magunkévá tegyük és gyakoroljuk ezen csoportok szokásait. Bizonyos csoportokat éppen valamilyen nézetrendszer vagy szokás tart össze, mint például a politikai szerveződéseket vagy a dohányosok táborát. Ezekben az esetekben tehát a magunkévá tett nézet vagy szokás valóban kifejezi az adott csoporthoz való tartozást. Nagyon gyakori azonban, hogy a befolyásoló azzal operál, hogy a céljainak megfelelő szokást vagy nézetet egyszerűen csak mint címkét ragasztja az áhított csoportra, amelyre az valójában egyáltalán nem vagy csak nagyon távolról jellemző.”

(Zentai István: A meggyőzés útjai - A mindennapi élet meggyőzéspszichológiája)

http://www.neumann-haz.hu/scripts/SGML/BHISGMLtr?meggyozesutjai/meggyozesutjai0000.sgml

***

(8)

kognitív fösvénység:

1. „nem vesszük a fáradságot a gondolkodásra, amikor igyekeznek meggyőzni bennünket, mert túl sok információt kellene ehhez feldolgozni, így ezt figyelembe sem vesszük a döntésnél.”

(palacsint.hu/files/pszi2-zh-kerdesek-kidolgozva-2004-12-10.rtf)

2. „(…) mi valamennyien kognitivitási fösvénységben szenvedünk, a mindent elkövetünk, hogy a kognitív energiáinkkal – agymunkánkkal – takarékoskodjunk. (…) Minthogy információ-feldolgozó képességünk korlátozott, egyre figyelmetlenebbül fogadunk el ajánlatokat és végkövetkeztetéseket, pusztán azért, mert leegyszerűsített rábeszélő eszközökkel juttatják el hozzánk.”

(Pratkanis-Aronson: Rábeszélőgép, 35.o.)

***

(9)

„Occam borotvája”

Occam borotvája (más formákban Ockham beretvája vagy ezek kombinációi) a számbavehető lehetőségek csökkentésének módszere, melyet a 14. században élt angol szerzetesnek, William of Ockham-nek tulajdonítanak.

Legegyszerűbb formájában Occam borotvája kimondja, hogy a magyarázatoknak nem szabad az okokat szükségtelenül gyarapítani. Ha egy jelenségre két magyarázat lehetséges, akkor az egyszerűbb magyarázatot fogadjuk el. A tétel maga következőképpen hangzik: „Plurālitās nōn est ponenda sine neccessitāte”, azaz magyarul „feleslegesen ne szaporítsd a dolgokat”.

A tétel lényege az, hogy ha van két elmélet, ami ugyanazt a tényt magyarázza, akkor az egyszerűbbet kell használni, amíg nincs nyilvánvaló bizonyíték a másik igazságáról. Ockham arra épít, hogy egy egyszerűbb elméletet mindig könnyebb értelmezni és akár cáfolni is, így pontosabb képet kaphatunk a vizsgált dolog igazsága felől.

Minden, a dolog magyarázatához nem szükséges ok fölösleges és ennél fogva elvetendő.

(wikipédia - http://hu.wikipedia.org/wiki/Occam_borotv%C3%A1ja )

***

BRAIN STORMING